4. fejezet

Az édesanyja holtteste felett görnyed és egyre csak sír. A nagybátyja mellette van, ő is ugyanolyan megviselt, bár könnyeket nem hullajt. Ébresztgeti az anyukáját, de ő ugyanolyan merev arccal nyugszik. Lenszőke haja olyan, mint egy glória, égszínkék szemei csukva, az arca még így is kedves. Sokszor játszottak olyat, hogy ő mozdulatlanul fekszik, aztán egyszer csak hirtelen felpattan, majd addig ölelgeti, hogy levegőért kapkod. Most is ebben reménykedik; hogy feláll, majd mosolyogva magához szorítja. Egyre fogyott a reménye, ahogy látta a többiek arcát. Még csak öt éves, de könnyen felismeri a gyászt; sokszor volt része már benne.

Drew lecipzárazza nővére pulóverét. A sötétkék pólóján még sötétebb folt terjeng. Vér. Annak a halálnak, amit ő ismer, természetes velejárója. Egy, a hasán lévő óriási szúrt sebből szivárog. A könnyei lepotyognak a felső véráztatta részére. Meghalt. Nem fog már játékosan felugrani, mondván, ez csak egy ócska vicc. Soha többé nem fogja senki sem hazavárni, mert az otthon ott van, ahol ő is. Az, akit a legjobban szeretett, akiért a világ minden kincsét odaadná, megszűnt létezni.

Feláll, megacélozva magát, a könnyeit kitörli a szeméből. Döntött. Ő soha többet nem fog sírni. Mert semmi miatt nem tudna úgy könnyeket hullajtani, mint az édesanyja haláláért.

*

Zihálva ült fel az ágyában. Megpróbálta kipislogni az álmot a szeméből, de a képek valósággal beleégtek az elméjébe és újra meg újra maga előtt látta az élettelen testet.
- Nevetséges – dünnyögte maga elé. Rose-t meggyilkolták, egy démonvadász elárult mindenkit, és az anyja volt az első, akit a saját kezével megölt. Kár ezen tovább gondolkozni. Aki a múltban él, az nem tudja, milyen a jelen.

Kikászálódott az ágyból, és megnézte, mennyire tudja behajlítani a könyökét. Szerencsére szinte tökéletesen összeforrt a csontja, most már nem fogja lelassítani a harcban. Ha az apjáról van szó, mindenképpen fontos a gyorsaság. Ökölbe szorította a kezét, még csak a gondolatára is, legközelebbi adandó alkalommal meg fogja ölni. Meg kell ölnie. Kezdett ismét eluralkodni rajta az a fajta gyilkos düh. Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapítsa magát. Máskor néhány másodpercébe kerül, most viszont egy perc sem elég hozzá. Jól tudja, hogy egyre nehezebb lesz. Csak reméli, hogy nem lesz újabb rohama, ahogy a nagybátyja fogalmazott, vagy végső esetben, hogy nem lesz őbelőle is démoni lény.

Beletúrt az ágya mellett lévő egyik ruhakupacba, és felvette magára az első dolgot, ami a kezébe akadt. Amióta átjött ebbe a szobába, nem sokat foglalkozik a rendrakással, mert nem érzi azt, hogy ez az ő szobája. A sajátjában mindig is rend volt nagyjából, itt viszont mintha tornádó söpört volna végig.

Ahogy lement a lépcsőn, már hallotta, ahogy Hannah beáll a garázsba. Valószínű Drewnál volt, vagy pedig bevásárolt. Mivel a keze meg volt tömve szatyrokkal, utóbbira engedett következtetni. Odament hozzá segíteni, de a pillantását mindvégig észrevétlenül kerülte. Tegnap egész éjjel sírt, hol örömében, hol bánatában. Örült, hogy a férje megúszta, viszont kiborult arra a gondolatra, hogy majdnem meghalt.
- Drew felhívott reggel – kezdte, miközben pakolt be a hűtőbe. A hangjában nyoma sem volt annak, hogy mindjárt sírni kezd. Vidám volt, mint mindig, amitől Skye kevésbé volt feszült. – Szeretne veled négyszemközt beszélni.
- Megmondta, hogy miről? – Elővett egy almát az egyik zacskóból, és a gránitpultnak dőlve beleharapott.
- Nem – felelte mosolyogva. – Tudod milyen. Attól fél, hogy miután kilépek otthonról, valaki elrabol, és kínzással akarja megszerezni az infókat. – Az égnek emelte a tekintetét, miközben újabb adag kaját pakolt el.
- Attól még ugyanúgy elrabolhatnak, a két dolog független egymástól – folytatta a fiú, csak hogy ne álljon be kínos csend.
- Erről neki is szólni kéne. – Felnevetett, de nem olyan érzelemmentes, gúnyos fajta volt. Azért ilyen könnyed, mert Drew feltehetőleg sokkal jobban van. Különben a hangulata gyilkos lenne.
- Mikor menjek be? – kérdezte visszakanyarodva az eredeti témához.
- Nem mondta, de a szavaiból azt vettem ki, hogy sürgős lenne. Valamilyen feladatot akar neked adni.
- Remélem, szerepel benne egy-két Megszállott vagy Parazita. – Elvigyorodott, érezte, hogy valami megmozdul benne. Alig várta, hogy lássa egy démon halálát; az már csak hab lenne a tortán, ha ő maga ölné meg a két kezével.

Ellökte magát a pulttól, és a bejárat felé indult. Ha a nagybátyja sürgősen beszélni akar vele, akkor jobb, ha most rögtön indul. És így hamarabb megtudja, hogy milyen feladatot akar már megint rásózni. Mielőtt kiléphetett volna a házból, Hannah még utána szólt:
- Úgy egyeztünk meg Drew-val, hogy holnapután temetjük Ethant. – A hangjába szomorúság vegyült, de próbálta leplezni. – Lehet, hogy jobb lenne, ha nem jönnél el. – A szégyenérzettől egy nagyon kicsit elpirult, de aztán az arca hamar visszanyerte eredeti színét. – Nem miattunk, hanem miattad. Nem hiszem, hogy jól éreznéd magad, mivel te… - Elharapta a mondat végét. – Úgy értem…
- Mivel én öltem meg – fejezte be helyette, majd becsapta maga mögött az ajtót.

A nap állásából ítélve tizenegy óra körül járhatott. Szép idő volt, az égen egy felhő se, a nap ragyogóan sütött. Az utcánkon nagy volt a forgalom, valahányszor egy autó elment mellette, alig észrevehetően összerándult. Nagyobb zajt csaptak, mint amit éppen el tudott volna viselni. Szombaton mindenki ész nélkül siet valahova, és közben nem is sejtik, mekkora veszély várhat rájuk útközben. Nem tudják, hogy milyen igazából is a világ. Ahonnan ő jön, mindig résen kell lenni, mert bármelyik pillanatban nyakát szeghetik. Különösen most, hogy felbukkant az apja.

Hamar odaért a kórházhoz, annak ellenére, hogy kényelmes tempóban haladt. Benyitott az üvegezett ajtón és odalépett a középkorú portáshoz. A nő szinte betegesen sovány volt, rövid, vörös haj keresztezte az arcát, a tekintete fáradt. Az asztalon kopogtatta a tollát, miközben egy monitoron tartotta a szemét. A fiú megköszörülte a torkát, mire a portás felnézett rá. Barna szemei fokozatosan átváltottak feketébe és gyilkosan elvigyorodott. Skye keze ökölbe rándult; a tőre helyett most erre hagyatkozhatott, meg az övébe dugott, a hátának hidegen nyomódó pisztolyára. Nyugalmat erőltetve magára megszólalt:
- Drew Owent keresem.
A nő ujjai sebesen kezdtek el száguldani a billentyűzeten.
- Első emelet, százhúszas kórterem – felelte, és az előbbi sötétség eltűnt; a démon visszahúzódott.


Sebesen elindult a lépcsők felé, miközben gyorsan kipillantott a fordulóban lévő ablakon. A kórház udvarára látott, ahol idősek ücsörögtek ápolóikkal, vagy rokonaikkal. Néhány beteget kerekes székben kellett áttolni a pázsitot keresztező járdán; látszott rajtuk, nem sok maradt hátra az életükből.
Hirtelen megtorpant, és közelebb lépett az üveghez. Az egyik fűzfa mellett halvány derengést fedezett fel. Olyan volt, mint egy kisgyerek maszatos krétarajza, annyi különbséggel, hogy ez mozgott. Az egyik padon ülő beteghez indult, nem is, inkább kúszott. Köpeny libbent utána. Rátette a kezét az ember vállára, majd ezután a jelenés eltűnt. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél. Ekkor az idős férfi a mellkasához kapott, majd egész testében elernyedt. Egy ápoló lehajolt hozzá, és ébresztgetni próbálta, de nem tudta már visszahozni az élők közé. Szívroham végzett vele.

Felkapaszkodott az utolsó lépcsőfokokon is. A portás azt mondta - aki nem mellesleg démon-, hogy a százhúszasban van, de nem tudta, hol is keresse pontosan, ugyanis az ajtók nagy részéről lekopott a festett számozás. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy megnézi, hol ki fekszik; anélkül, hogy bárhova is benyitna.

Nekitámaszkodott a mögötte lévő falnak, mert ha használja a képességét, hajlamos szédülésre. Először a téglát fedő festékréteg tűnt el a szeme elől, majd végül az egész megszűnt. Körbepillantott, de a nagybátyját nem látta. Lassan elindult, és bekanyarodott a folyosón. Remélte, hogy senkinek sem tűnik fel a bizonytalan járása. Az utolsó pillanatban kapta jobbra a fejét, mert ismerős hangra lett figyelmes, Drewéra. Nem volt egyedül, egy másik alakhoz beszélt, de hátulról nem ismerte fel.
- Jól van? – Valakinek a kezét érezte a hátán, és egy férfi arcát látta. Gyorsan pislantott egyet, mire a szeme visszaváltozott eredeti színére. Egy orvossal nézett farkasszemet, aki láthatólag nem vette észre a gyors változást.
- Tökéletesen – felelte fennhéjazó gúnnyal a hangjában, és kihúzta magát. Így legalább egy fél fejjel nagyobb volt a kopaszodó orvosnál. Az nem ijedt meg tőle, habár mintha hátrébb lépett volna egyet.
- Szóljon, ha mégis…
- Jól vagyok! – emelte feljebb a hangját, mire az orvos csak bólintott, és elsietett. Másodjára végre megértette, hogy szeretné, ha békén hagyná.

Kopogás nélkül - amit teljesen feleslegesnek tartott most is, pont, mint általában - benyitott a kórterembe, ahol a Drew és az ismeretlen rögtön felé kapták a fejüket. Az alak nem is volt ismeretlen, hiszen ő volt az átkozott. A lány, akin nem hatolt át a penge, és aki le akarta Skyet ütni. A tekintete most szeppent volt, és lassan egyet hátralépett.
- Azt hittem, már sosem találsz ide – mosolyodott el a nagybátyja, aki a falhoz tolt ágyban feküdt. A hasa be volt kötve, így nem látszódtak a rajta húzódó, mély karmolások. A kezébe infúziót vezettek, a lábát pedig begipszelték. Ezek ellenére úgy tűnt, kitűnően van, legalábbis a közvetlensége és a jókedve erre engedett következtetni.
- Hannah azt mondta, hogy feladatot akarsz nekem adni – kezdte, majd a folytatást várva lehuppant az ággyal szemközt lévő barna fotelba. Egyik szemöldökét várakozva felvonta. – Nos?
- Eléggé elsietted a dolgot. Először, arra lennék kíváncsi, mi történt lent a metrónál. – Szürke tekintete érdeklődve csillant. – Néhány dolgot már megtudtam Raven-től – némi szünetet tartott és a lány felé intett -, de…
- A csuklóján hordott jelet is elmesélte? – Összehúzott szemekkel várta a választ, miközben lopva a lány felé pillantott. A tekintete riadt volt, de nem úgy tűnt, hogy rejtegetni valója lenne.
- El – bólintott Drew, és az arca egy kicsit elsötétült. – Azt is elmondta, hogy hogyan szerezte, de megkért rá, hogy ne adjam tovább.
- Egyáltalán hogy találtál rá? – Alig észrevehetően a lány felé bökött. Ő még mindig a rémültségtől nagy szemekkel nézett ki az ablakon. Nyilván attól tart, hogy visszakapja az ütést, amit Skye tarkójára mért. Továbbra is fél tőle.
- Ő keresett meg engem ma reggel. Többek közt ezért is hívtalak be, és hogy halljam a te verziódat a történtekről.
- Ugyanazt mondanám, mint ő. Nem ugorhatnánk át ezt a részt? – Unottan könyökölt a fotel karfájának, szemével a szobában repkedő legyet követte. Teljesen feleslegesnek érezte elmondani azt, amit már úgy is tud. Ezzel csak az időt húzzák.
- Ahogy szeretnéd. A kijárat ott van tőled jobbra, az ajtót majd csukd be magad után. – Néhány másodpercnyi szünetet tartott. – Melyik lehetőséget választod?

Megfordult a fejében, hogy egyszerűen csak feláll, és kisétál oda, ahonnan jött, de végül bent maradt. Gyorsan összefoglalta mindazt, ami abban a néhány órában történt vele; persze az apját kihagyta belőle, és mindazt, amiről szó volt a nem éppen baráti csevejükben. Megpróbálta elrejteni a perzselő dühöt, ami végigjárta, amikor az alakváltó arca felrémlett előtte. Remélte, Drew figyelmét elkerülte, hogy a keze ökölbe rándul. Amikor a beszámolója végére ért, a nagybátyja csak bólintott egyet. Talán egyszer, ha kérdezett valamit, de csak jelentéktelen dologról.
- Megtudtál valami újat? – kérdezte Skye, és unottan piszkálta a fotelből kiálló cérnaszálat.
- Annyit, hogy a fejed sokkal keményebb, mint gondoltam. – Halványan elmosolyodott, mintha csak a saját viccén nevetne.
- Most, hogy túljutottunk ezen, elmondanád, hogy mi a francot kéne csinálnom? – Türelmetlenül dobolt a jobb lábával az időtől megsárgult linóleumon. Félreértés ne essen, szerette a nagybátyját, de ugyanakkor most kifejezetten idegesíti, hogy nem akar rátérni a lényegre. Nem sűrűn fordul elő, hogy tiszteletlenül beszél vele, csak mostanában megtanulta, hogy a formalitás nem a legfontosabb dolog, ha esetleg valakiknek az élete múlik rajta.
- Megvédeni Ravent – válaszolta, mintha magától értetődő lenne. A lány, a neve hallatára elszakította a tekintetét az ablaktól, helyette háttal a párkánynak támaszkodott. Látszott rajta, kínosan érzi magát.
- Remélem csak félrehallottam – jegyezte meg Skye. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmi érzelmet, viszont az, hogy ilyen szerepet osztottak rá, csak még jobban felhúzta. Nem őrangyalnak specializálódott, hogy valakit szemmel tartson rosszabb esetben egész életében.
- Biztosítalak afelől, hogy tökéletesen hallottál minden egyes szót. Tudod, hogy…
- …hogy ha megölik, a lelke csakis az Alvilágra kerülne, és ha lesz olyan szerencséje, hogy a gazdája visszahívja, akkor Őrző lesz belőle. – A hangja egyre erősödött, a végén már szinte kiabált.
- Épp ezért kéne rá vigyáznod, hogy nehogy megöljék. Minél kevesebben vannak ott lent, nekünk annál jobb.
- Ha eggyel többen…
- Minden élet fontos. Úgy értem, minden emberi élet. Ha valaki igazán tudja, az te vagy.
- Ezt most ne keverd ide – sziszegte a fogain keresztül, és a karfán elhelyezkedő kezét belevájta az érdes szövetbe.
- Raven már úgy is tudja – vonta meg a vállát. Az említett a bakancsa orrát fixírozta, nem ellenkezett, nem is volt megdöbbenve. Tényleg tudja.
- Szóval ezért voltál ennyire betojva tőlem – mordult, szavait az említettnek címezve.
- Nem mondom el senkinek – mentegetőzött, a nap folyamán először megszólalva és először Skye szemébe nézve. Félt, bár közel sem annyira, mint mikor a fiú bejött a szobába. Valószínűleg a hallottak alapján sokkal rosszabbra gondolt.
- Szerinted elhinné valaki is? – Erre nem felelt, több mint valószínűnek tartja, hogy senki nem hinne neki. Azért jobban teszi, ha egy árva szót sem szól.
- Elvállalod? – kérdezte Drew, így kénytelen volt visszafordulni hozzá. A szorítása a karfán némiképp lazult, de nem engedte még el.
- Van más választásom? – sóhajtotta, és a tekintetét az égnek emelte. – Nem hinném.
- Úgy tűnik, akkor ezt vehetjük igennek.
- Inkább, majdnem igennek. – Nagyot sóhajtott, majd visszapillantott a férfira. – Csak annyit mondj meg, hogy miért pont én?
- Mert egykorúak vagytok – felelte könnyedén, mintha ez teljesen egyértelmű lenne.
- És ez azért fontos, mert legalább nem vádolhatnak pedofíliával? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Azért, mert iskolaidőben is vele lehetsz.
- Rosszat sejtek.
- Megkértem – folytatta, mintha Skye nem szólt volna közbe, csak a hangját emelte fel -, hogy intézzék el, hogy hétfőtől te is a South-Miami Középiskolába járhassál.
- Az hiszem, megint félrehallottam a dolgot – jegyezte meg ismét. Az arcára kiült a döbbenet, még ha meg is próbálta magába fojtani. Mióta az eszét tudja, egyszer sem lépett át oktatási intézmény küszöbén. Otthon tanult tavalyig, ugyanis a két tanterv rendesen eltér egymástól. Míg a rendes iskolában az izgalmasnak mondható óra az a testnevelés, addig az otthon tanultak között volt célba lövés, különféle küzdősportok, késforgatás. Persze azért az alapvető dolgokra megtanították; olvasni, írni tud, és az összes többi tantárgyhoz is ért. Még úgy tizenkét éves korában sulykolták belé a középiskolás tananyagot.
- Nem olyan vészes a suli – szólalt meg Skye ittléte idején csak másodjára a lány. – Csak bemész órákra…
- És vigyázok rá, nehogy valaki a férfi klótyóba nyomja azt az okos fejedet? – Összehúzott szemekkel meredt Ravenre, aki elpirult, és elkapta a tekintetét.
- Nem éppen erre gondoltam – motyogta a padlónak.
- És mi lesz a rajtaütésekkel? Engem csak úgy simán kihagytok belőle?
- Fogd fel úgy, hogy közülünk te végzed el a legfontosabb feladatot.
- A legfontosabb feladatot – ismételte halkan, és egyre jobban ment fel benne a pumpa. Rákönyökölt a térdére, és az arcát a kezébe temette, de így se sikerült lenyugtatnia magát. Annyit tehetett, hogy elfojtja az üvölthetnékét. – Tudod mit? Szarba az egész dologgal. Én nem fogok valaki olyat megvédeni, aki így is, úgy is meghal egy-két éven belül. – A hangja remegett, a tekintete teljesen elsötétült.
- Azt hiszem, nem fogod fel a dolog lényegét. Nincs választási lehetőséged. – Látszott rajta, hogy benne is egy időzített bomba ketyeg, ami bármikor felrobbanhat; kis híja volt, hogy nem kezdett el ordibálni. Valószínű meg is tette volna, ha nem egy kórházban lettek volna. – Vagy hogyha kisétálsz azon az ajtón, ne számíts rá, hogy vissza is jöhetsz.

Sarokba szorították. Hátradőlt a fotelben, és szótlanul meredt Drewra. A tekintetében düh keveredett az ölni vágyással. Széttárta a karját, majd egy hangos csattanással ejtette a combjára. Ebből a helyzetből nem kerülhet ki győztesen.
- Itt nem arról van szó, hogy elvállalod-e a feladatot, vagy nem – folytatta Drew –, hanem arról, hogy mennyire vagy képes betartani a szabályokat.
- Szóval arra megy ki a játék, hogy mennyire vagyok képes behódolni nektek.
- Nagyrészt igen.
- Legalább nem kertelsz.
- Nem szokásom – rándult meg a szája széle.
- Egy feltétellel elvállalom: ha élhetem a saját életemet közben. – Odafordította a fejét Ravenhez. – Elkísérlek az iskolába, napközben távolról figyellek, és haza is viszlek. De ne is számíts rá, hogy végig a seggedben leszek, vagy hogy akár barátok leszünk. A testőrös leszek, és nekem ez bőven elég.
- Nekem teljesen mindegy, hogy mit csinálsz. – Raven ledobta magát a Skye melletti bézs színű kanapéra és átkarolta a térdét. Szándékosan kiszaggatott farmeréből kilátszott a térde, amit sebek és horzsolások tarkítottak.
- Legalább egy órákra fogunk járni?- kérdezte Skye, ezúttal Drewtól.
- Lehet, hogy másoknak fel fog tűnni, de igen. Ugyanazokra az órákra fogtok járni – felelte, láthatólag sokkal nyugodtabban. Legalábbis nem nézett rá úgy, mintha most rögtön ki akarná törni a nyakát.
- Megtudhatnám, mik azok?
- Angol, kémia, tesi, spanyol, töri, matek – felelte a lány, aki idegesen piszkálta az egyik seb szélét a térdén. Mindjárt felszakad a heg, a vér összegyűlik a bőre felszínén, végül lefolyik a lábán…

Azon kapta magát, hogy a lány lábát bámulja, a hátán hideg veríték csurog végig. Gyorsan elkapta a tekintetét, ami végül a szemközti falon állapodott meg. Még mindig dühös volt a nagybátyjára. Nem várhatja el, hogy amíg ők az életüket kockáztatják, ő valamelyik halálosan unalmas órán üljön, és a füzetébe firkálgasson. Legszívesebben a falba verte volna a fejét tehetetlenségében.
- Még valami, amit tudnom kell, mielőtt elmegyek? – Felállt a helyéről és a lányra rá se pillantva az ajtó felé lépett. Ahogy már mondta is, ő csupán a testőre lesz, csak megvédi. A kapcsolatuk nem lesz baráti, sőt, még csak kedvelni sem fogják egymást, erről gondoskodni fog. Soha nem lenne képes megbízni egy elátkozottban.
- Miután hazavitted, nem kell ott maradnod.
- Mertem remélni – vágott közbe.
- Egy idős lelkész lakik a mellettük lévő lakásban, aki pusztán a fohászaival, tudtán kívül elriasztja a démonokat. Ami a hétvégéket illeti…
- Arra ne nagyon számíts, hogy én akkor is ügyelek rá. Nem fogom minden napomat arra áldozni, hogy…
- Majd Ray átveszi – szakította félbe mondanivalóját.
- Én is így gondoltam – bólintott, majd kilépett a folyosóra, és nem éppen finomkodva becsapta maga után az ajtót.

Zsebre dugott kézzel ballagott az utcán, miközben magában szidta az egész helyzetet. Ha megölné a lányt, akkor sokkal könnyebb lenne a helyzete. Elvégre is ölt már démont is, embert is, vele gyerekjáték lenne végezni.
Tedd meg – visszhangzott a fejében a mondat. Túl csábító volt, hogy figyelmen kívül hagyja. A démon része egyből megtette volna. Ha ő maga is megtenné, akkor egyértelműen behódolna neki. És megfogadta magának, hogy egész életében azért fog küzdeni, hogy ez ne történhessen meg.
Egy valamit nem értett: Drew minek akarja megvédeni őt. Mert ha eddig nem esett baja, akkor most se fog. Ha csak… Erre még gondolni is őrültség.

Éppen a Nightmare nevű szórakozóhely előtt haladt el, amikor elkezdett cseperegni az eső. Be volt zárva, egy tábla hirdette, hogy este tíz körül fog nyitni. Az embereknek csak egy átlagos pubnak látszódott, de ő jól tudta, hogy ha megpróbálna egyikük bemenni oda, hát akkor… Fogalmazzunk úgy, hogy nem emberi formában jönne vissza.
Jó pár olyan szórakozóhely van, amibe kizárólag csakis démonok járnak. A Nightmare egy középkategóriás hely, csak úgy, mint a …. A Crystal az egyik legelitebb, a Bloodbath viszont a legalvilágibb. Oda tényleg csak a leggonoszabbak járnak.

Egyre jobban kezdett esni, a végén már szakadt az eső. Az emberek esernyővel a kezükben, vagy újságpapírt a fejük felé tartva siettek valami száraz helyre. Skye-t egyáltalán nem zavarta, hogy teljesen bőrig ázik. Attól, hogy rohanni kezd, nem lesz kevésbé vizes.
Sokan hiszik azt, hogy az eső elmossa a bűneiket ebben a világban. Ő nem tartozott közéjük. Ebben a világban mindenki bűnös valamiben, és ezeket a dolgokat semmi se tudja eltüntetni. Az övéit biztos, hogy semmisem, neki már teljesen mindegy.

Sötét vigyor terült el az arcán. Ő sokkal rosszabb, mint a bűnözők, vagy a gyilkosok. Szemvillanás alatt gyilkol, ha megkérik rá, nyugodt szívvel lop, okoz szenvedést mindenkinek. Ha megbocsátást szeretne, akkor arra nyugodtan várhat.

3. fejezet

Vérszag terjengett a levegőben; vadászok, démonok és ártatlan emberek vérének a szaga. Skye egy pillanatra az egyik betonoszlopnak dőlt, hogy kifújja magát. Zihált, mintha többször is lefutotta volna a marathont, a haja vizesen, vértől lucskosan lógott a szemébe, és tapadt a tarkójához. Néhányan, a harcképtelen, egyszerű emberek közül a pad alatt kerestek menedéket, vagy sikerült kimenekíteni őket. Sajnos a legtöbbjük a földön feküdt felhasított mellkassal, torokkal, vagy éppen letépett fejjel. A vérük beszennyezte Skye bakancsa orrát és talpát.

Óvatosan kinézett az oszlop mögül, miközben egy tárat lökött a Desert Eagle-ébe. A fegyver hangos kattanást hallatott, amitől Skye-t furcsa megkönnyebbülés öntötte el. Nem arról volt szó, hogy fél, csak szerette, ha nincs felkészületlenül.
- Skye, fölötted! – hallotta a kiáltást a harcoló tömegből. Villámgyorsan felemelte a pisztolyát és a démonra szegezte. Mivel a szörnyeteg egy ember testét szállta meg, ezért elég neki egy lövés, és elpusztul. Ha a lélek elég erős, akkor visszatérhet az alvilágba, ha túl gyenge, akkor meg elpusztul. Néha az is előfordul, hogy kaszásként visszamarad és evilágon kóborol a végtelenségig.

A Megszállott az oszlopon kapaszkodott, arccal pont Skye felé. Ajkát vicsorba torzította, aminek következtében kilátszottak rothadó fogai. Egy nő volt az, valaha szép lehetett, most viszont az arca állatias volt, a szeme bevérzett, nyári ruhája pedig cafatokban lógott a testét. Alig néhány másodperc múlva egy golyó süvített el a fiú arca mellett, pont a démon homlokába fúródott. Egy pillanatra megmerevedett, szeme kifordult, hogy csak a fehérje látszott, majd leesett a földre. Skye az utolsó pillanatban lépett félre, így nem rá vágódott, hanem a lába elé. A szörnyeteg bőre több helyen is felszakadt, és szivárogni kezdett belőle a vér, sötétvörös volt és kegyetlenül büdös. Bakancsa orrával megbökte a hulla arcát, a fejét félrefordította, miközben a tágra nyílt szemeket vizsgálta.
- Élsz még? – kérdezte Drew, aki éppen egy Megszállottal verekedett. – Vaktában lőttem, és reméltem, hogy nem téged talál el. – Egy végső döféssel végleg elhallgattatta a démont. A bordó folyadék ragacsosan borította be a padlót. Drew megtörölte a homlokát, majd keresett magának még egy Megszállottat, hogy azt is elintézhesse.
- Ha te azt vaktában lőtted, akkor én vagyok Cupido egyik kisgatya nélküli angyala, és mindketten tudjuk, hogy ez közel sem igaz – mormogta maga elé, és halványan elmosolyodott. Ő sosem lesz angyali, vagy éppen normális. A sötét oldala, a démoni része mindig is fölé fog kerekedni, akármennyire is küzd ellene. Mára már megbékélt vele, és kifejezetten szereti azt a fajta félelemmel vegyes tiszteletet, amit iránta éreznek. Nem is szólva a szokásosnál nagyobb erejéről és a különleges képességéről, miszerint átlát a falakon.

Ahogy átlépett az élettelen test fölött, egy újabb Megszállott vicsorított rá, egy kopaszodó férfi, valaha tanár vagy igazgató lehetett. A srác szélesen elvigyorodott, könnyű dolga lesz vele. Csak szépen elkapja a nyakánál fogva, a fejét elfordítja, érzi, ahogy a gerince roppan egyet, majd még egyet… Az sziszegő hangot adott ki, és egy mozdulattal Skye felé ugrott. A fiú megpróbálta kikerülni, de most az egyszer túl lassú volt, a szörnyeteg pont a gyomorszájának csapódott, aminek következtében hanyatt vágódott a betonon, a kezébe éles fájdalom hasított, ahogy tompítani akarta az esést. Hangos roppanás hallatszódott, és a Megszállott mindenáron a nyakát próbálta átharapni; ott, ahol a legvédtelenebb. Nem törődve törött csontjával - ami úgy is hamar összeforr -, megpróbálta letaszítani magáról, de csak annyit ért el vele, hogy fájdalmasan lüktetett a vér a kezében. A démon újra szétnyitotta az állkapcsát, hogy a fiú feje felé kapjon.
- Azt hiszem, egy fogmosás nem ártana – húzta el a száját. – Vagy hé, legalább egy tic-tacot vegyél be! – A lény sziszegő-morgó hang kíséretében karmaival Skye arca felé kapott, de nem járt sikerrel, az áldozata az utolsó pillanatban elkapta a fejét, így csak a beton sérült meg.

A fiú volt mát sokkal rosszabb helyzetben is, amiből ki tudott szabadulni, de most a törött keze és a véresre karmolt válla nem könnyítette meg a helyzetét. Utálta, ha hátrányos helyzetben van. Pláne ha úgy, hogy tudja, megelőzhette volna. Utolsó kísérletképpen ő ragadta meg a szörny nyakát és fojtogatni kezdte. Lassan a démon fölé gördült, aki a karmaival próbálta lefejteni magáról a fojtó kezeket. Skye addig szorította, amíg a lény meg nem halt; egyszer csak abbahagyta a nyöszörgést és nem mozdult többé.
- Én is így gondoltam ¬– mondta elégedetten. Legördült róla és pár percig csak csukott szemmel, hanyatt hallgatta a harcok zaját. Sikításokat, csontok törését és pengék elpattanását hallotta a leggyakrabban. Senki sem látta, az oszlop teljesen eltakarta az alakját. Amikor felállt, úgy érezte, nincs benne semmi, csak akarat ¬– hogy elpusztítsa ezeket a lényeket ¬–, ami minden vadászban benne él.

Kibújt a beton mögül, és a fegyverét elszántan markolva a tömeg felé vette az irányt. Rosszabbul álltak, mint ahogy remélte. A tucatnyi démonvadászból, ha hárman-négyen maradtak talpon, a többiek vérbe fagyva feküdtek a földön. Szemben velük legalább ötven szörnyeteg állt, egyikük egyből kiszúrta magának. Skye hátulra, az övébe dugta a Desert Eagle-t, és elővette a kését, teljes erőből elhajította; néhányszor megpördült a levegőben, majd a szörny bordái közé fúródott. Az oldalra dőlt, üveges szemekkel meredt a végtelenségbe. A következő áldozata egy kisfiú testébe bújt démon volt, aki Aprillel, az egyik női vadásszal harcolt, mögéjük lépett, megfogta a teremtmény fejét, majd egy erős mozdulattal eltörte a nyakát. Az ernyedt holttest könnyedén csúszott ki a kezei közül.

Ahogy lenézett az arcukra, a vérben forgó szemekre, nem érzett mást, csak tiszta gyűlöletet. Ezeknek nem számít az emberi élet, akkor neki miért számítana a démonoké? Felpillantott a halottról, és egy ismerős tekintettel találta magát szemben. Koromfeketék voltak, sötéten nevettek a fiúra. Tudta, hogy ismeri, csak nem tudta, honnan. A szempár gazdája az egyik oszlopnak dőlt lazán, arcán sötét vigyor terült szét. Láthatóan élvezte, hogy ilyen felfordulás van körülötte.

Az alak elindult és a fekete bőrköpenye hangtalanul lebegett utána. Fekete, hullámos haja lazán omlott a vállára, az arca tiszteletet parancsoló, mégsem lehetett több harmincnál. Skye átvágva a kaotikus föld alatti csatamezőn, követte. Futva indult az oszlop felé, ahonnan eltűnt a férfi. Odaérve egy pentagrammát látott meg, belekarcolva a betonba. A vonalat pirosnak látta, és vörösen izzott. Frissen rajzolták oda.
- Skye, csak azt ne mondd, hogy elmenekülsz! – hallotta a nő és a férfi kiáltását, de most azon se lett ideges, hogy azt képzelik, gyenge. Annál sokkal jobban lekötötte a figyelmét az idegen.

A férfi hangtalanul lépkedett, hosszú kabátja sem adott semmi zajt, csak lágyan suhant utána. Démon, ez volt a másik dolog, amiben a fiú biztos volt. Azt vette észre, hogy bár nagy léptekkel járja az üzletekkel tömött aluljárót, nem tudja behozni a kettejük közötti távolságot.
- Látom, élvezted a lenti kis harcot. Meg kell mondjam, hibátlanul ölted meg egy-két emberemet – szólalt meg mély hangján, miközben egyszer sem állt meg.
- Mire volt jó az, hogy leöletted az emberek több mint felét? – A hangja határozottan csengett, belül is próbálta megszilárdítani magát. Nem félt, csupán tartott az ismerős idegentől.

A férfi hirtelen megállt és szembefordult Skye-jal. Egy kihalt folyosón jártak, korom sötétben, vagy legalábbis csak sejtette, hogy sötét van.
- Csak azt ne mondd, hogy nem élvezted! – Fekete szeme felcsillan és közelebb lépett Skye-hoz. – Megölni a Megszállottakat. – Megcsóválta a fejét. – Elvégre is csak emberek voltak, eredendően nem… hm, hogy is mondjátok? Szörnyetegek? Már rég nem beszéltem az angolnak ezt a fajtáját.
- Soha nem értettem, hogy az olyanok, mint Te, miért térnek ki a kérdések elöl. Azt kérdeztem, miért ölted meg a többieket? – Skye próbált nyugalmat erőltetni magára, de kezdett kijönni a sodrából.
- Olyanok, mint én? – Meglepetést színlelt. – Mármint milyen értelemben? Hogy ezerkétszáz éves vagyok, vagy hogy férfi…?
- Jól tudod, hogy mire gondolok! – A keze ökölbe rándult, a körmeit a bőrébe vájta.
- …vagy hogy alakváltó? – Elégedettség ült ki a férfi arcára. – Nem értem, hogy miért tagadod meg a legnagyobb ajándékot, amit valaha kaptál. Az, hogy az ő véréből vagy…

Skye nem hallotta a mondat végét, de nem is akarta. Előhúzta az övéből a kését és eldobta a húszcentis pengét. Gyors volt, de a démont nem tudta meglepni, az a levegőben könnyedén megállította a fegyvert. Sűrű, zöld színű folyadék fojt ki a kezei közül, ahogy rámarkolt az acélra, de pár pillanat múlva elállt. Az Alakváltó csak továbbra is elégedetten és sötéten mosolygott.
- Most jut eszembe, tegnap ügyesen elintézted Doriant. Csak azt sajnálom, hogy a legjobb emberem volt. – A kezében füstölni kezdett a penge, majd egy ponton felizzott.
- Nem én voltam, de képes lett volna elárulni az apámat. – Összehúzott szemekkel vizsgálta a másik fél reakcióját.
- Ez esetben akkor kevésbé sajnálom. De nem ez a célod? Hogy megtaláld az apád? Azt, akinek köszönheted, hogy félig az Övé vagy.
- Megölném abban a pillanatban, hogy meglátnám.

A férfi egy pillanatra elgondolkodott, de az az arckifejezése, hogy fölötte áll minden élőnek, nem tűnt el az arcáról.
- Nos… - A fém abbahagyta az izzást a kezében, majd a másodperc törtrésze alatt ki is hűlt. Ledobta Skye lába elé, így belefúródva a betonba jól ki lehetett venni azt a jelet, amit az oszlopon is látott. – Akkor mire vársz?

Késő volt, mire a fiú felfogta a szavak jelentését és összerakta a képet, az ellenfele addigra eltűnt a szeme elől. Rohanni kezdett, de úgy, ahogy egy ember sohasem lenne képes rá. Végigfutott az aluljárón, fel a lépcsőn, ki az utcára, de már nem látta. Elvesztette.

Megtehette volna, megölhette volna az apját, mégsem tette. Egy szánalmas próbálkozása volt a késével, amivel még csak meg se tudta volna ölni. Becsúsztatta a kezét a nadrágja hátsó zsebébe, és az ujjai ráfonódtak a Türkiz Pengére. Kihúzta és megvizsgálta, újabb pentagrammát fedezett fel rajta. Az apja megátkozta, így akkor sem halt volna meg tőle, ha egyenesen a szívét döfi keresztül, az elátkozott tárgyak nem működnek már eleve elátkozottakon, hiszen ugyanoda tartoznak.

Visszarohant az aluljáróba, miközben a zsebébe csúsztatta az immár hasznavehetetlen fegyvert. A késért nem ment vissza, az már valószínűleg hamuvá porladt. Lelassított, majd az egyik kirakat üvegének támaszkodva megállt. Utált elveszíteni egy versenyt, még pedig most ez történt. Az apja egy lépéssel előtte járt, mint mindig, pontosan tudta, mit fog Skye reagálni. Ökölbe szorította a kezét, és rávágott az üveglapra. Hajszálvékony repedések futottak végig rajta, és úgy szőtték be, mint a pók hálója.

Lépések zaját hallotta valahonnan maga mögül. Lehet, hogy újabb vadászok azok, vagy az is, hogy az apja ¬– utóbbit valószínűtlennek tartja, egy ideig biztosan nem látja. Vagy akár egy Megszállott is lehet az. A kezét a zsebébe csúsztatta és kitapintotta a pengét. Érzékelte, hogy az a valami vagy valaki sebesen lélegzik mögötte, a szívverése gyorsul. Egy nehéz tárgyat emel fel…

Skye villámgyorsan megpördült a tengelye körül, egyúttal kihúzva az utolsó használható fegyverét. A személyt neki lökte a falnak és tövig merítette a hasában pengét, a vége ellenállásba, a betonnak ütközött. Egy vascső csörömpölve esett a földre. A lány nem sikított, hanem összeszorított szemmel várta a fájdalmat, néhány másodperc múlva aztán lassan kinyitotta. Ugyanolyannak tűnt, mint Skye, értetlenül állt a dolgok előtt.

A fiú lassan kihúzta a fegyverét, ami meglepően könnyen kijött. Nem tapadt rá semmi vér, ugyanolyan kékes színű maradt, mint eddig is volt.
- Ez meg…? ¬– A lány törte meg a csendet. Skye előbb számított rá, hogy sikítva elrohan, minthogy elkezdjen csevegni.
- Még te kérdezed? Meg kellett volna halnod! – Ellépett az ismeretlentől, aki még mindig a falhoz préselődött.
A lány nem sokkal volt kisebb, mint ő, pedig ő se volt alacsony, száznyolcvanöt centi körüli. Hosszú, barna haja a háta közepéig ért, a szemei mogyoróbarnák.
- Sajnálom, remélhetőleg nem fordul elő többet ilyesmi – vágott vissza csípősen a lány.
- Milyen démon vagy? – kérdezte figyelmen kívül hagyva.
- Egyáltalán miért akartál megölni?
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy te kérdezzél? Szóval, mi vagy?
- Démonok nem léteznek. Te meg hülye vagy, ha azt hiszed, igen.
- Ebben a pillanatban öt módszert tudnék felsorolni, hogyan ölhetnélek meg. – Közelebb lépett és a fülébe suttogta. – És garantálom, azok hatásosak lennének. – Visszahátrált és elégedettség töltötte el, ahogy látta a lány rémült arcát. Félt. Ez önbizalmat adott a fiúnak és ugyanazt érezte, mint amikor a gyengék rettegnek tőle. Felsőbbrendűséget. Észrevette, hogy végig kerülni a tekintetét, még egy jel arra, hogy fél tőle. Helyes.

Lépéseket hallott a metróalagút felől. A hang irányába kapta a fejét és egy Megszállottal nézett farkasszemet; látszott rajta, hogy a testébe nem rég költözött be a démon. Még egészen emberi volt. A fiatal nő arcára ördögi mosoly ült ki, a szeme zöldből feketébe váltott. Lassan elindult feléjük, miközben a pulóvere ujjából egy kés csúszott a kezébe. Skye automatikusan az öve felé nyúlt, de aztán eszébe jutott, hogy a tőre már rég egy kupac por. Meggondolatlan volt, hogy az apjának dobta. Közelharcban a pisztolyával nem sokra megy, mire előveszi, a kés már rég a mellkasából áll ki, és a vére beteríti a padlót.

A nő karja több helyen is meg volt sebezve, az oldalánál a ruháját vér borította. Valószínű egy golyót küldtek bele, a kezét meg felhasították. Skye behajlította a törött kezét; jobban mozgott, mint remélni merte, de azért némiképp megnyugodott, hogy az ellenfele is meg van sérülve. Ha egy Őrző állna vele szemben, akkor kételkedne a saját túlélésében.

A szörnyeteg nekifutott, majd felugrott, hogy a levegőből mérjen rá csapást. Skye ellépett, de arra nem számított, hogy a démon talpra érkezik, és egy mozdulattal a falnak taszítja. Vagyis pontosabban egy takarítószeres kocsinak, ami felborult és a különböző tisztítószerek hangosan koppantak a földön. A lény teljes súlyával a mellkasára nehezedett, miközben a torkát próbálta átvágni. Csak a fiú ép keze akadályozta meg ebben, mert a másik beszorult közé és a lény közé, és piszkosul lüktetett.
- Miért van minden magadfajtának olyan szaga, mintha a szappant még csak hírből sem ismerné? – szűrte a fogain keresztül. Nem állt éppenséggel nyerésre, de jól esett hergelnie az ellenfelet.

A démon reakciója egy mordulás volt, majd még jobban próbálta odanyomni a kést a nyakához. A fiú megkísérelte kihúzni a kezét, ami egyre jobban fájt, valószínű egy-két ujja is eltört a súly alatt. Végül sikerült, de a fegyver egyre jobban a bőrébe vágott. Még egy kicsi, és átvágják a torkát. Megmozgatta az ujjait, amik nem is voltak olyan vészes állapotban, majd meglendítette a kezét és a mutató- és középsőujjával a Megszállott szemébe bökött. A fájdalomtól, ami Skye fülébe nyilallt a démon sikolyától egy pillanatra bennakadt a lélegzete. Érezte, hogy a furcsa és egyben undorító anyag lefolyik a kezén, és hogy a fém már nem ér a bőréhez. Villámgyorsan kikapta a tőrt a pokolfajzat kezéből, és egy mozdulattal fölé került. A démon szemüregei üresen ásítottak, szája néma sikolyra torzult, szánalmat keltő volt. A torkának szegezte a kést.
- Üzenem a gazdádnak – sziszegte, majd egy mozdulattal elmetszette a nyakát.

Érzékelte, hogy egy nehéz tárgy közeledik felé, majd egy pillanat múlva hasogató fájdalmat érzett a tarkója tájékán. A szeme előtt színes foltok kezdtek el táncolni, de nem ájult el, vagy esetleg halt meg, mint egy átlagos ember tette volna. Villámgyorsan hátrafordult, miközben felpattant és elkapta a lány csuklóját, azt, amelyikben nem a vasrúd volt. A másik kezével feljebbrántotta a lány csuklószorítóját, majd megvetően felmordult.
- Még hogy nincsenek démonok. – Skye lökte el magától a másik kezét, és elégedetten nézett a szemébe. A lány olyan vörös lett, mint a főtt rák, és zavartak húzta vissza a helyére a csuklószorítót, amivel bőrébe égetett három hatost rejtette el.

Skye sejtette, hogy ott vannak, ezért nem halt meg, amikor belémártotta az átkozott pengét. Mert átkozottakon nem fog. Csak egy nagy erejű démon tud megjelölni valakit, miután megtették, rögtön megölik, hogy Őrzőként újrateremthessék. Neki sikerült megszöknie, vagy megszöktették. Ha valakire rákerül a szimbólum, a dolog már visszafordíthatatlan. A lelkük elkárhozik, és a gazdájuk azt csinál velük, amit akar. Lent is hagyhatja a Pokolban, de annál nagyobb szenvedés nincs, mint az örökkévalóságig ott rohadni.

Vadászok rohantak a metró felől. Valószínű valamelyik szellőzőaknán jutottak be, ahogy Skye és tette. Így nagy előnyük volt a meglepetés a démonokkal szemben, későn vették észre őket, de addigra már megölték.
- Te meg hova a francba tűntél? – üvöltötte magából kikelve April, az egyik vadász, aki kezdettől fogva ott harcolt.
- El kellett jönnöm – válaszolta keményen, de közel sem volt annyira biztos magában. Mindenesetre a nő nem folytatta, csak sötét pillantást küldött felé. A szeme sarkából látta, hogy a lány is követi őket, de távolabbról.

Körülnézett, hogy megkeresse a szemével Drew-t, de nem találta, pedig a tömegből egyből kitűnne.
- Hol van…
- Drew? – A nő tekintete ellágyult és a szorítása is enyhült. – Ottmaradt…
- Úgy érted, otthagytátok? ¬– kérdezte, nem akart hinni a fülének. Megtorpant és könyörögve nézett a nőre. Nem maradhatott ott!
- Úgy értem, önként vállalta, hogy marad. Elég súlyosan megsérült, nem tudott volna egyedül lábra állni, segítséget meg nem fogadott el.

Skye az utolsó mondatot már szinte nem is hallotta, lélekszakadva futott vissza. Majdnem összeütközött néhány menekülővel, akik mind utána kiáltottak. Gondolkodás nélkül rohant végig az üzletek között. A megölt Megszállott még mindig ott feküdt, és a padlót vér szennyezte. Szinte elviselhetetlenségig fokozódott a forróság. A halántékán végigfolyt egy izzadságcsepp, majd a nyakán és végül eltűnt a pólójában. Csak arra tudott gondolni, hogy túl késő, még valaki meghal az ő hibájából. Ha ott lett volna, akkor tudott volna segíteni, ehelyett az apját hajkurászta és még csak nem is járt sikerrel. Nem közvetlenül ölte meg Drew-t, mint Ethant, de a bűntudata mértéke így se kisebb.

Eltakarta az arcát a kezével, hogy minél kisebb mértékben lélegezze be a fojtó füstöt. A tűzforrását egy felgyújtott szerelvény szolgáltatta és az eldobált fadarabok, amik valószínű valamikor padok lehettek. A lángok narancssárgás színben pompáztak, a hőség még nagyobb méreteket öltött a betonfalaknak köszönhetően. Démonoktól származó kénes szag töltötte be a levegőt.

Egy Megszállott jött vele szembe, az arca félig leégve, a keze helyén egy csonk, ahogy kitátotta a száját, hörgő hang tört fel belőle. A fiú csak belerúgott a gyomrába, ennek következtében, az hanyatt az egyik lángoló deszkának vágódott. Olyan gyorsan égett el, mint egy darab papír.
- Menj innen! – hallott egy erőtlen, mégis határozott hangot pár méterre tőle. Hirtelen óriási megkönnyebbülés lett úrrá rajta, talán még sóhajtott is volna, ha a füst nem lenne. Jellemző Drew-ra. Életveszélyben van, de még ekkor is parancsokat oszt mások védelmében. Vagy lehet, hogy azt hiszi, ő is démon.

Nem szólt semmit, az utasítást figyelmen kívül hagyva követte a hangot, miközben Megszállottak elpusztult testén lépkedett át. A nagybátyja az egyik oszlopnak támaszkodva ült, vészesen közel az égő metrószerelvényhez. A hasán négy mély karmolás éktelenkedett, pólóját átáztatta a vér. A bal lábát furcsa szögben tartotta; vagy eltörte, vagy csak simán kifordult a bokája.
- Azt mondtam; tünés Te rohadék!¬– mondta megint, Skye-ra szegezve a pisztolyát. Az ujját a ravaszon pihentette.
- Csak azért jöttem, hogy kivigyelek erről a helyről. – Nem törődve a fegyverrel, közelebb ment. Lehajolt, hogy Drew jobb kezét átvesse a vállán és talpra állítsa.
- Hülye vagy, ha azt hiszed, innen ki lehet jutni kényelmesen sétálgatva – jegyezte meg, de azért hagyta, hogy felemeljék. Skye érezte, hogy megpróbál minél kevésbé ránehezedni.
- Mióta lettél ennyire pesszimista? – Elindultak, de túl lassan haladtak. Ő sem bízott benne, hogy ilyen tempóban kijutnak, maximum csak egy kupac hamuként. Legalább démonvadászhoz méltó temetésben részesülnek. Így is, úgy is elégetik őket.
- Csak realista – mosolyodott el halványan, így legalább valamennyire hasonlított a régi Drewra. Az arckifejezése nyomban grimaszba fordult át, amint egy újabb démon került velük szembe. Nem telt néhány másodpercbe, már holtan esett össze, mellkasában egy golyóval.
- Örülök, hogy azt az egyet nem rám pazaroltad. – Kikerültek egy lángcsóvát, ami éppen akkor csapott fel, és egy kicsit megpörkölődött tőle Skye keze.

Ahogy közeledtek a végéhez, látta, hogy az történt, amit végképp nem akart. Egy tűzből álló fal torlaszolta el a felfelé vezető lépcsőt. Már az üzletekre is átterjedtek a lángok, szinte mindegyik lángokban állt.
- Mennyire tudod mozgatni a lábadat?
- Viccelsz? Ezek csak felületi sérülések – mosolygott erőtlenül Drew. A pólóján egyre terjedő sötét folt nem erre engedett következtetni. Ha nem jut ki gyorsan, elvérzik.
Hátrapillantott a válla felett, a lángok közelebb voltak, mint gondolta.
- Most kell futnunk.

2. fejezet

- Már vagy két napja meg sem moccan, alig lélegzik. Valamit tenni kéne. – A beszélgetést hallotta, de csak tompán, zümmögve, mintha valaki egy darazsat tett volna a fülébe. Két nap. Kezdett magához térni, és egyúttal érezte a testében cikázó fájdalmat. A feje majd felrobbant, annyira hasogatott, a kezét mintha gombostűvel szurkálnák. Megmozdította egy kicsit a lábát, érezte, hogy ólomsúlyú. Lassan kinyitotta a szemét. Egy pillanatig csak homályosan látott, majd minden kitisztult. Körülnézett. Drew dolgozószobájában volt, tanúskodott erről a most a falhoz tolt íróasztal és szék, és a könyvespolcok a fal mellett.
- Pihenésre van szüksége. – Úgy tűnt, a nagybátyja és Hannah beszélgetnek az ajtó túloldalán. A szó róla folyhatott, de most nem érdekelte per pillanat. Minden, amit tudni akart, az az, hogy mi történt vele, és hogy került a helyiségbe, erre a fehér vaskeresetes ágyra. Megpróbált visszaemlékezni, de csak azt sikerült felidéznie, hogy az íróasztalánál ül, és kutat. Aztán sötétség, és itt találja magát.

Távolodó lépteket hallott, majd ezzel egy időben benyitottak a szobába. Drew volt az, az arca olyan nyúzott, mintha napok óta le sem hunyta volna a szemét. Odahúzta a székét az ágy mellé, majd leült, és gondterhelten figyelte a fiút. Egy ideig csönd telepedett kettejük közé.
- Mi történt? - kérdezte a hallgatást megunva a fiú. A hangja, mint mindig, most is közömbösen csengett, bár most meglehetősen erőtlenül. Még ő maga is meglepődött rajta, hogy mennyire.
- Szóval nem emlékszel - sóhajtott Drew, és az arcán aggodalom suhant át.
- Mire kéne?
- Tegnap este volt egy…- gondolkozott a megfelelő szón – Egy rohamod - folytatta.
- És az hogy lehet, hogy nem emlékszem rá? - vonta fel a szemöldökét.
- Épp ez az, hogy én sem tudom. Pedig akkor sokkal könnyebb lenne. Mi az utolsó emléked a tegnap estéről? – Előrehajolva könyökölt a térdén és fürkésző pillantásával a fiút leste. Erre egy nagyon kicsit elvörösödött, mert úgy érezte, mintha a férfi átlátna rajta, tudná minden apró titkát.
- Az hogy a szobámban vagyok, és egy könyvet lapozgatok - felelte érzelemmentesen és megvonta a vállát. Próbálta titkolni a kíváncsiságát, mivel ő nem emlékezett semmire és ki volt éhezve az információra.
- Értem. És utána teljes képszakadás?
- Csak sötétség - bólintott, és kényelmesen a falnak döntötte széles vállait.
- Nos, én is csak következtetni tudok a dolgokra. Miután befejezted az olvasást ismeretlen eredetű harag lett rajtad úrrá, és…
- Harag? - kérdezte értetlenül Skye, ahogy ismeri magát, az alatt a tizenöt év alatt, amióta él, egyszer sem volt igazán dühös, minden körülmény között nyugodt tudott maradni. Igaz néha fellobbant benne valami, de az is csak pár pillanatig.
- Amit a szobádban vezettél le. Úgy értem, porig romboltad - sóhajtotta aggódva, és összekulcsolt ujjaira pillantott. Hirtelen éveket öregedett.
- Oh. - Csak ennyit tudott kinyögni. Az, hogy ilyen állapotban látja a mentorát, őt is megrendítette. Aggódni kezdett, ami évek óta nem fordult elő. – Szóval dühbe gurultam, és szétvertem mindent, ami kezem ügyébe került?!
- Igen, vagyis nem egészen. Miután végeztél, átmentél Ethanhez, és…
- Csodálnám, ha még életben lenne - dünnyögte, de igazából nem gondolta komolyan. A férfi meg tudná védeni magát, bármi is történjen vele.
- Ami azt illeti, tényleg nem él már. Amikor rád találtam, a késedet szorongattad, ami véres volt, és Ethan már halott volt.

Skye remélte, hogy a nagybátyja csak ugratja, és nevetve megmutatja a kandi kamerát. De nem tette, ugyanolyan komolyan ült, és kénytelen volt elhinni, hogy itt nincs semmiféle ugratás.
- Ugye ez most… - Félbeszakították.
- Halálosan komolyan beszélek – felelt, a ki nem mondott kérdésre, mintha csak olvasna a fiú gondolataiban. Elkapta a tekintetét a férfi arcáról, és az ágyneműt fixírozta. Ölt már, nem is egyszer. Nem kavarja fel az a szó, hogy halál, sőt a gyilkolásban érzi igazán otthon magát. Csakhogy ez más. Ethan nem démon volt, hanem hús-vér ember, és nem tett semmit, amivel kiérdemelhette volna a halált. Szinte együtt nőttek fel, és ha még nem is látszott Skye-on, elég közel állt hozzá.
- Mikor lesz a temetés?- kérdezte, és megpróbálta kerülni a nagybátyja tekintetét. Nem mondhatta egyszerűen, hogy „sajnálom”. Egy ilyen dologért nem lehet csak úgy bocsánatot kérni. Ráadásul egy vadászt ölt meg, akikből sosincs elég.

Általában nem szoktak nagy temetést rendezni, hiszen semmi értelme nem lenne, annyian esnek el nap, mint nap harc közben. Csak elégetik a holttestet, és a hamvait szétszórják a szélben. Így hát a fiú még sosem látott egész életében igazi gyászszertartást.
- Holnap – felelte a férfi, és félig felemelkedett a székből. – Ha valami kell még, itt leszek a közelben. – Az ajtóhoz lépett, és kitárta.
- Miért pont őt?- bukott ki belőle a kérdés. Drew visszafordult a küszöbről, és úgy válaszolt.
- Sejtelmem sincs, és azt sem, hogy miért. Úgy tűnik, a démoni részed teljesen kiszámíthatatlan. – Azzal kilépett a helyiségből, és becsukta maga mögött az ajtót.

Egyedül maradt, a plafont bámulta. Az arcán nem látszódott semmilyen érzelem, nem látja szükségesnek, hogy kimutassa. Az egyszerű emberek szoktak sírni, ha valami bántja őket, vagy ha együttérzést akarnak mutatni, mikor valakivel történik valami rossz dolog. Ő csak egyszer sírt egész életében, amikor meghalt az anyja. Utána megfogadta, hogy többet nem teszi. Aki sír, az gyenge. És ő nem volt gyenge.

Lerúgta magáról a takarót, és kikecmergett az ágyból. Egy vállrándítással nyugtázta, hogy egy szál boxeralsóban álldogál, majd megpillantotta a fekvőhelye végében lévő ruhakupacot. Biztosan, Hannah készítette oda neki. Felkapta gyorsan a farmernadrágot és a kedvenc, fekete pólóját, amin egy kaszás-minta volt. Ez mindig megmosolyogtatja. Az emberek nem is hinnék, hogy kaszások léteznek, csak nem nagyon szeretik kidugni az orrukat a rejtekhelyükről. Kóbor lelkek, akik véletlenül itt maradtak a földön, és csak a démonok, és az angyalok láthatják őket. Néha, Skye előtt is felrémlik egy, de aztán gyorsan el is halványul; az emberi szeme nem engedi látni. De biztosan kijelentheti, egyáltalán nem úgy néznek ki, mint azt elképzelik. Talán csak a csuklyás köpeny stimmel.

Messziről hallotta, hogy Drew és Hannah valamin vitázik. A foszlányokból, amit elkapott, azt szűrte le, hogy a temetésről van szó. A nő azt akarja, hogy rendes szertartással, a férfi pedig démonvadászhoz méltóan, csak elégetni. A fiúnak édes mindegy volt.

Elindult felfelé az emeletre, hogy megnézze, mit művelt a szobájában. Pusztán kíváncsiságból. Amikor felért, rögtön megpillantotta az összekaristolt ajtót. Pár másodpercig farkasszemet nézett a kése nyomán maradt karcolásokkal, majd benyitott. Amint meglátta a feldúlt helységet, egy elég csúnya káromkodás hagyta el a száját. Belépett a porig rombolt helyiségbe, de megbánta; egy üvegszilánk fúródott a talpába. Mérgelődve felemelte a lábát, hogy kiszedje onnan. De most már legalább tudja a vágások eredetét, mert csakis az üvegdarabkák lehettek. Minél jobban körülnézett, annál jobban elborzasztotta a látvány. Minden, ami a múltjához kötötte, elpusztult. A családjáról készült képek csomóba gyűrve, a kedvenc zenekarairól a képek, leszaggatva. Egyedül a régi baseballütője maradt meg sértetlenül. A falakon vörös foltok, a párna szétszaggatva, mintha egy megsebzett vadállat őrjöngött volna.

Gondterhelten az ajtófélfának dőlt és becsukta a szemét. Annyi dolog volt, amire a választ kereste, és még a Sors ezt is rábízta, hogy fejtse meg, miért tette. Sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne emlékezetkiesése. Hirtelen egy kezet érzett a vállán. Drew állt mögötte, az érintéséből felismerte.
- Ezt a szobájában találtuk. – Drew elővett egy rongyba bugyolált, hosszúkás tárgyat.
- A késem - bólintott, de inkább csak magának.
- Gondoltam visszaadom - mosolyodott el keserűen és átnyújtotta. Legszívesebben eldobta volna, de helyette csak csendben átvette. Mintha az éles fegyver a vásznon keresztül égette volna a kezét. – Úgy sejtem, szükséged lesz még rá. – Halványan elmosolyodott, majd magára hagyta a fiút. Ahogy egyedül maradt, megint megkísérelt bejutni a helyiségbe. Ügyesen kerülgette a szilánkokat, hogy még véletlenül se lépjen bele az egyikbe; a nyomát a talpából szivárgó vér festette vörösre.

Amikor az ágyához ért, leült rá. A takaró darabokra volt szaggatva, de per pillanat nem érdekelte. Hanyatt feküdt rajta, a kezét a tarkója alá csúsztatta, és a plafont bámulta; az legalább nem volt foltos a vértől. Lehunyta a szemét és megpróbált emlékezni, de sehogy sem sikerült neki, mindig csak addig jutott el, hogy az asztalnál ül, és kutat az apja után. Derek gondolata nyomán csak sötét gyűlölködés maradt benne.

Kibugyolálta a pengét a vászondarabból, a fémszínű penge lapján megvillant az égnél is világosabb szeme. Megfogta a markolatot, éles szemével valami nyom után kutatott. Hirtelen fájdalom hatolt minden egyes porcikájába, a sebei lüktetni kezdtek. Minden elsötétült körülötte, és képek villantak be az agyába. Kívülről látta magát. A folyosón oson, a fegyverrel a kezében, és az arcán gyilkos, győzedelmes vigyort lát. Benyit a szobába, látja a még lélegző Ethant az egyik oldalára feküdve. Kinyújtja a kezét, látja a millió karcolást, de nem érdekli, tovább megy a préda felé. Odaért, a kezét a magasba tartja és lecsap. Látja a férfi kétségbeesett arcát, hogy kiáltásra nyitja a száját, de nem foglalkozik vele. A sötét folt a takaró alatt egyre terjeng, de még nem akar meghalni. Felszakítja a takarót, és közvetlenül szúrja belé, a hasát találja el, és kibuggyan a vér. Vér. Ahogy megérzi a pusztulás szagát egyre jobban bújik ki belőle a szörnyeteg. Még egyszer a magasba emeli a tőrt, megint lesújt. Ördögien nevet, nem érdekli, hogy felveri ezzel a házat; az áldozat arca látványáért megéri. Az utolsó csapás következik, egyenesen a mellkasába, ezzel Ethan meghal, ő győzedelmeskedik. Nincs jobb érzés ennél. Hirtelen fény gyúl a szobában, és az ajtón egy férfi lép be. Nem érdekli, ki az, őt is meg akarja ölni, elindul felé, de túl sok vért vesztett, érzi. Végül minden elhomályosodik, majd végleg sötétségbe borul.

A földön fekve találta magát, a szilánkok kényelmetlenül szúrták a hátát. Haja csurom vizesen tapadt a homlokához, ruhája úgy szintén a testéhez. Mintha kilométereket futott volna az elmúlt időben, amikor fel akart kelni, forogni kezdett vele a világ, hányinger kerülgette. Eldöntötte, hogy nem fog hányni, és óvatosan felült, a feje lüktetett, alaposan beverte a földbe. Szorosan behunyta a szemét, és megpróbálta összeszedni minden erejét. Amikor kisebb volt, ilyenkor mindig valami szépre gondolt, ahogy tanították neki, de ahogy egyre többet élt, annál több borzalmat látott, egyre többet ölt, és annak a világnak, amiben ő él, nincs jó oldala.

Amikor elmúlt a szédülése, megpróbálkozott a felállással., nem ment olyan simán, mint szerette volna; az ágyba kellett kapaszkodnia, hogy biztonságosan felhúzhassa magát. Egy pillanatra megtántorodott, majd bizonytalan léptekkel elindult a fürdőszobába nyíló ajtó felé. Kinyitotta a csapot, és hagyta, hagy folyjon a víz, ez az egyetlen olyan dolog, ami némiképp meg tudja nyugtatni. Aztán alaposan megmosta az arcát, hogy eltüntesse az izzadságcseppeket, a törölközőért nyúlt, de megakadt a szeme a tükörképén. A szeme alatt sötét karikák húzódtak és a tegnapelőtti harc nyomai rendesen meglátszottak az arcán. Igaz, az Őrző által ejtett karmolás, ami a halántékától a szája széléig húzódott, már alig látszott.

Lépéseket hallott kintről, majd kopogtak a szoba ajtaján. A járásából felismerte, hogy Hannah az.
- Bejöhetsz - kiáltotta a fiú, mire benyitottak. Kijött a fürdőből, és ahogy sejtette, tényleg a nő állt a szobája közepén. Az arcán látszott, hogy félt bejönni.
- Drew szeretne veled beszélni., nagyon fontos lenne.
- Azt nem mondta, hogy miről? – A hangneme nem volt túl kedves, sőt tiszteletlen, de nem volt abban a hangulatban, hogy jópofizzon. Nem mintha máskor szokott volna.
- Kapott egy hívást Sidéktől. Egy csapat elvadult Megszállott ritkítja…
- Hol? - vágott Hannah szavába. A Megszállottak emberek, csak beléjük költözött egy démon. Egy olyan, aki nem elég erős, hogy saját testet kreáljon magának, épp ezért elég primitívek, és kifejezetten undorítóak. Bár ez függ attól, hogy a gonosz lélek mennyi ideje van a testben, ha csak néhány napja, akkor még megvan az emberi tudata az illetőnek, nem állatiasodott el. Ilyenkor még ki lehet űzni a démont. De ha már évek óta benne van… Csak megölni lehet.
- A metrónál. Néhányan már… - Nem tudta befejezni, mert Skye kiviharzott a szobából, magára hagyva. Lesietett a földszintre, a nappaliban találta meg végül nagybátyát, éppen telefonált, közben intett a fiúnak, hogy várjon egy kicsit. Egy sötétzöld vászonzsák lógott a válláról, amiben feltehetőleg fegyverek voltak.

Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy az erek kidagadtak rajta. Már érezte, hogy milyen lesz küzdeni, és ez minden gondolatot kitaszított a fejéből. Ha valami harcról van szó, ő mindig benne van, nem csak azért, mert ő az egyik legjobb, hanem mert visszaküldheti a szörnyetegeket oda, ahonnan jöttek. Túl sokat ártottak már neki, és az egész világnak.
- Most rögtön indulunk - mondta Drew teljesen érzelemmentesen. Ez az egyik legnagyobb különbség közöttük, amíg a nagybátyja semlegesen áll hozzá a gyilkoláshoz, addig Skye megrögzötten pusztítja a démonokat. Nem mintha nem érdemelnék meg a sorsukat.

Az autóban meglehetősen meleg volt, szinte fullasztóan, és a légkondi sem működött, ez mindkettőjükre ingerlően hatott. A nagybátyja sosem szerette a méregdrága luxuskocsikat, nem akart kitűnni velük az utcán. Egyetlen egy furgonjuk van, ez a zöld Mercedes.
Skye magához vette a táskát, és beletúrt, kipakolt belőle egy katonai nadrágot és egy bakancsot. Amikor a cipőt húzta fel, Drew élesen kanyarodott be az egyik utcába, aminek következtében a fiú nekicsapódott az ajtónak.
- A francba, nem lehetne egy kicsit óvatosan? - üvöltötte el magát. A feje tompán sajgott ott, ahol beütötte.
- Legközelebb kösd be magad - mordult Skye-ra. Érezte, hogy a halántékánál lefolyik egy vízcsepp, ha nem szabadul ebből a hőségből, megbolondul. Megnyalta a felső ajkát, és éppen egy csípős visszavágásra készült, amikor hirtelen lefékeztek a metrónál. Már innen hallotta a kétségbeesett sikoltozásokat.

- Fogj egy pisztolyt és egy Türkiz Pengét és maradj mindig mögöttem - utasította keményen a férfi, majd egy tárat lökött a saját fegyverébe. A fiú követte a parancsot, de azzal nem akart megbékélni, hogy mindig mellette maradjon. Ő már nem az kisfiú, aki az első bevetésére készült. Még mindig tisztán emlékszik arra a napra.

*

Éppen Ethannal gyakorolt az edzőteremben. Skye még csak tíz, Ethan pedig tizenöt éves volt. Szeretett volna olyan magabiztos lenni, mint ő. Neki mindig sikerült pontosan a célba találnia a Desert Eagle 0.5-ével, a kisfiúnak csak épphogy súrolta a tábla szélét. Nem tudta sokáig a magasban tartani a fegyvert, az folyton lehúzta a kezét. Hirtelen Drew rontott be, az arcán látszott, hogy valami baj van.
- Scottékat meggyilkolták – zihálta, és az arcán aggodalom tükröződött. – Az alakváltó és az őrzők még mindig a házban vannak, úgy tűnik, várnak valamire.
- Mikor történt? - kérdezte Ethan, a fegyvert a kezében forgatva.
- Néhány órája. Azt mondják, minden segítségre szükség van, nagyon erősek.

Minden segítségre szükség van – ez volt az ok, hogy Skye-nak is velük kellett mennie. Nagyon várta azt a napot, amikor végre elviszik egy küldetésre. Végre a sok gyakorlás kifizetődhet, de legbelül félt is. Látott már halottakat nem is egyszer, és nem akarta úgy végezni, mint ők, még nem. Annak ellenére sem, hogy még nem tudta, ki az apja.
- Azonnal indulnunk kell - hallotta megint a nagybátyját. – Többen is veszélyben forognak.

Sietve hagyták el a házat, a fiú úgy érezte, hogy most már a démonölők közé tartozik. Elvégre is elvitték egy harcba, ez azért mégiscsak azt jelenti. Ezt fontolgatta, miközben megérkeztek a kihalt városnegyedhez.
- Rendesen fel akartalak készíteni az első vadászatodra. – Drew lehajolt hozzá, nem lehetett több huszonöt évesnél. A vállára tette a kezét és mélyen a szemébe nézett. Valahol aggodalom csillant. – Szeretném, ha mindig mellettem vagy Ethan mellett maradnál, és ne csinálj semmit, amíg nem szólok. Megértetted?
- Miért? - kérdezte panaszos hangon.
- Mert az unokaöcsém vagy, és nem szeretném, hogy bajod essen. – Egy halvány mosolyt megengedett magának, majd felegyenesedett, és parancsokat osztogatott az addig odaérkező négy embernek. Ahogy Skye figyelte az alakját, rádöbbent, hogy ő is ilyen akar lenni; magas, erős, és tiszteletet parancsoló. Ehelyett, senki sem foglalkozik vele, mert ő a legfiatalabb az egész csapatban.

Elindultak a cseppet sem bizalomgerjesztő, kétszintes raktárépület felé. A legtöbb ablak be volt törve, néhányat bedeszkáztak, néhányon pedig rácsok voltak. Mindenki a hátát a fal külső részének vetette. A fiú szíve a torkában dobogott.
- Mit keresnek itt? - hallotta a kérdést az egyik férfitől. A hátán tegez, a kezében pedig íj volt.
- Sejtésem szerint, menekültek, és itt bújtak el- felelte Drew suttogva. Bepillantott az épületbe, nem látott senkit. Intett a többieknek, akik követték őt a raktárba.

A szag förtelmes volt, rothadó húséhoz hasonlítót, és még valami keveredett vele; a halál szaga. Valahonnan csöpögött valami, valószínűleg víz. Skye vissza akart fordulni, de nem tehette. Nem csak azért, mert a nagybátyja előtte, Ethan meg utána masírozott, hanem a büszkesége sem engedte. Nem akarta, hogy gyávának nézzék.
- Ethan, Skye, ti keressétek meg a holtesteket - adott ki egy újabb utasítást a férfi. – Mi addig körülnézünk. – Odabiccentett a többiek felé.

Az épület nem egyetlen nagy helyiségből állt, hanem volt egy nehéz vasajtó, ami egy folyosóra nyílt, mögötte egy lépcső vágott utat magának a következő szinthez. Ethan elindult felfele, a fiú követte. Izzadságtól síkos kezében még mindig a pisztolyát szorongatta. Apró neszre lett figyelmes, amitől megdermedt.
- Valami gond van? - Az idősebb visszafordult a legfelső lépcsőfokról. A sötétben sokkal inkább hasonlított egy szigorú felnőttre, mint egy tizenöt éves gyerekre.
- Semmi - rázta meg a fejét, és gyorsan felsietett mellé. Remélte, hogy csak képzelődött, de a suhogáshoz hasonló halk zajt még most is tisztán hallotta. Megpróbált nem odafigyelni rá.

Egy folyosóra értek, ahol szinte teljes sötétség honolt. Skye persze rendesen látott, mintha csak nappal lenne, de Ethannak szüksége volt egy zseblámpára. Amikor a halvány fény felderengett, csak akkor folytatták az útjukat. Hol jobbra kellett kanyarodniuk, hol balra, végül az utolsó forduló után, a falak menték ajtók sorakoztak. Vasból készültek, és már vastagon fedte őket a rozsda, az egyiket kinyitották, hangosan nyikorgott. A kisfiú összerezzent az éles zajra, a füle is csengeni kezdett. Beléptek, megkönnyebbült, amikor látta, hogy a hullák nem itt vannak. Dolgozószoba volt, akkora, mint a nagybátyjáé, de közel sem olyan barátságot. A csupasz kőfalak hidegséget árasztottak, csak egy asztal, egy szék és egy könyvespolc volt bent. Nyilván, az illetőnek ennyi is elég volt.

Bekukkantottak a következőbe, abban egy ágy volt, holttestek sehol. Tovább mentek, Skye egyre élesebben hallotta a suhogást. Hirtelen lágy szellőt érzett a karján, mire mindketten egyszerre torpantak meg. Hallotta a tulajdon szívverését.
- Mi volt ez? - kérdezte, és megpróbálta elfojtani a hangjában lévő remegést. Nem járt sok sikerrel.
- Nem tu… - Nem tudott válaszolni a kérdésre, mert hirtelen valami leesett, vagy inkább leugrott a plafonról, és oldalba vágta. Nekicsapódott a falnak, és elterült a földön. Skye nem tudott megmoccanni a jeges rémülettől, egy Parazitával nézett farkasszemet. Pont úgy nézett ki, mint amivel Ethan mindig is ijesztgette, négykézláb járt, ujjai borotvaéles karmokban végződtek, a csontjai át- átszúrták sötétzöld bőrét, ami nyálkától csillogott. A szeme csak két üres lyuk volt, a szájából agyarak villantak elő, ahogy vicsorított. Találó neve volt, Parazita. A pokolban is csak annak tartják, ezért is tessékelik ki őket folyton.

Egy hang ordított el a fejében: Fuss! És így is tett, ott hagyta a másik fiút a földön fekve, és teljes erejéből rohanni kezdett. Hátra-hátranézett, és látta, hogy a lény ugyanúgy követi. Minél kétségbeesetten futott, annál közelebb érezte a szörnyeteget magához. Zsákutcába érkezett. Megfordult, és nekilapult a falnak a Parazita lelassított, de még mindig közeledett felé. Skye maga elé tartotta a pisztolyát, és lőtt. A golyó a szörny lábába fúródott, mégsem halt meg tőle, helyette inkább hatalmas lendületet vett, és nekiugrott a fiúnak. Elterültek mindketten a földön, a szörny a mellkasán állt, a karmaival erősen belekapaszkodva a puha bőrbe. Felkiáltott, és kétségbeesetten próbálta lefejteni magáról, mikor a Parazita a torkához kapott, de ő gyorsabb volt, és a kezét odarántotta, így abba mélyesztette a fogait. A meleg vére végigfolyt a karját, a könyökén, végül a ruhájára. Eszméletlen fájdalmat érzett. A lény furcsa torokhangot hallatott, mintha csak nevetne. Az ő karmaiból senki sem szabadulhat, gondolhatta.

A színek, és formák kezdtek összefolyni a szeme előtt, túl sok vért vesztett, állapította meg. A szörnyeteg ismét megpróbálta átharapni a fiú torkát, de ezúttal a vállába mart bele, így újabb fájdalom söpört rajta végig. Meg fog halni, ebben biztos volt. Behunyta a szemét, miközben arra gondolt, találkozni fog az anyukájával, és így valamivel elviselhetőbb volt a gondolat. Csak azt sajnálja, hogy egy démont sem ölhetett meg.

A Türkiz Penge úgy rémlett fel előtte, mint egy lázálom képe. Felpattant a szemhéja, majd letekintett a zsebére, amiből a fegyver kékes vége félig kilógott. Ép kezével érte nyúlt, azt sem bánta, hogy a Parazita véresre karmolja a sértetlen részeket. Megragadta, és minden erejét összeszedve a lény hasába szúrta. Éktelen visítás töltötte be a folyosót, a démon szájából sárszínű, sűrű folyadék bugyborékolt fel, amitől Skye ruhája ragacsos lett. Aztán a szörny nem mozdult többé.

Egy ideig csak a saját lélegzetét hallotta. Kezdett minden sötét lenni, de ennek ellenére tovább küzdött. Kimászott a Parazita holtteste alól, ami már porladásnak indult. Többre nem maradt az erejéből, de utolsó képként egy férfi maradt meg benne, aki fölé hajolt, és csak mosolygott. Aztán minden fekete lett. Akkor látta legelőször az apját, és máris gyűlölte.

1. fejezet

Skye unottan támaszkodott az egyik romos épület piszkos falának. Vagyis az arca csak látszólag volt unott, igazából minden érzékével a szemközti házat figyelte. A hallása különösen finom, a legapróbb gally reccsenését is azonnal meghallja, a szeme ugyanilyen éles. Külsőre egy tizenöt éves fiúhoz hasonlít, de sokkal több tapasztalata van egy átlagos gyereknél.
- Látsz valamit?- suttogta a mellette lévő, húsz évesnek kinéző férfi. A hangjában izgatottság csengett, és a kezét tördelte. Vagy azért, mert félt, vagy pedig azért, mert már képzeletben érzi, hogyan fogja leteríteni az ellenfeleit.
- Hárman vannak- válaszolta halkan. – Ketten őrzők, a harmadik pedig alakváltó. Nem lesz könnyű, de úgy érzem, az alakváltó tud egy s mást.
- Két perc múlva elüti az óra az éjfélt- suttogta a másik, és egyre intenzívebben ropogtatta az öklét.

A fiatal srác nem válaszolt erre, mélyen a gondolataiba mélyedt. Nem tudta, hogy jó-e, vagy rossz, hogy egy lépéssel közelebb jut a céljához. Két hónapig nyomozott ez után az alak után, és olyan biztos volt benne, hogy tud valamit az apja hollétéről, minthogy éppen a hűvös éjszakában ácsorog.
- Egy perc- suttogta a másik férfi, és győzedelmes vigyorra húzta a száját. Skye csak sóhajtott egyet, és a fehér festéket kezdte lepiszkálni a falról most már tényleges unalmában. Csak legyen túl ezen az egészen, aztán hazamehet Drewhoz, és újra bevetheti magát a kutatómunkába újabb személyek után.

Lehunyta a szemét, és a falnak döntötte a fejét. Így nagyon hasonlított egy angyalra, csak éppen éjfekete, és kócos hajjal. Az arca egy kicsit hosszúkás, kisgyerekesen telt. A szeme természetellenesen világoskék, bár az apjától örökölt démoni tulajdonságok következtében erős düh miatt teljesen befeketedik. Nem különben, amikor a falon túli dolgokat akarja megvizsgálni. Merthogy egy különös képessége van, és pedig átlát a falakon. Ezt is szörnyeteg felmenőitől örökölte. Utálja. Utálja, hogy az apja egy démon, viszont hálát ad az égnek, hogy az anyja ember volt. Nem is akármilyen, hanem egy vadász. Ezért választotta Skye is ezt az utat. Így talán meg tudja tisztítani a világot a bestiáktól.

- Idő van- suttogta. Nem kellett a ránéznie semmilyen órára, tökéletesen tudta, mennyi az idő. Elég volt csak felnéznie az égre.
- Gyerünk, rúgjunk szét néhány hátsót- nevette a mellette lévő Ethan, és előrántott az övéből egy sápadtan, kékesen fénylő pengét. Leginkább egy késre hasonlított, annyi különbséggel, hogy nem volt markolata.
- Mondtam, hogy arra semmi szükség- bökött az éles tárgyra a szemét forgatva. – Ezeket az őrzőket simán leterítjük, az alakváltó már gyerekjáték.
- Biztosra akarok menni- kacsintott, és megforgatta a kezében.
- Hozd, ha nagyon akarod- forgatta a szemeit.

Mindketten visszatartozzák a lélegzetüket, és Skye kinyitotta az ajtót. Nyikorogva kinyílt, és egy kétszintes, romos kúriában találták magukat. Teljes sötétség honolt, de mindez nem zavarta. Így is tökéletesen lát.
- Gyere mögöttem- utasította Ethant, és egy lépést tett a lépcső felé. Az öreg deszkák nyikorogtak a lábuk alatt, a fekete hajú fiúnak szinte már sértette a fülét. Hirtelen óriási puffanást hallott, ijedten fordult meg. Azt hitte egy démon, de csak Ethan volt az
- A francba- szitkozódott, és feltápászkodott a földről.
- Az ég szerelmére, ha még egy ilyet csinálsz, esküszöm, egyedül tollak oda eléjük- kiabálta fojtottan, mérgesen Skye, a szeme hirtelen befeketedett.
- Bocs, nem tehetek róla, hogy egyeseknek olyan szeme van, mint a macskának- dünnyögte, és leporolta magát.
- Nesze- dobott oda neki egy zseblámpát. Ügyes mozdulattal elkapta, és rögtön fel is kattintotta. – Most pedig maradj csöndben!
- Igenis főnök!- motyogta magában. Unottan forgatta a kezei között a kékes pengét. – Tulajdonképpen…
- Css!- intette csendre a férfit. – Hallok vala…- kezdte, de egy hatalmas ütés félbeszakította a mellkasánál. Hátra esett, a tarkója egy szörnyen csattant a földön. A szíve kihagyott egy dobbanást, majd őrült vágtába kezdett. De nem félt. Ezt a fogalmat, már rég nem ismeri. Ez az érzés az anyja halála után végleg elmúlt.
- Basszus- hallotta a szitkozódást maga mellől. Ethannal is ugyanaz történt, könnyedén leszűrte.

Egy kis ököl közelített felé, de ő gyorsan elgurult, így a padlózatot találta el. A deszkák hatalmasat reccsentek, és vékony repedés szaladt végig rajtuk egészen a falakig.
- Gazdám tudta, hogy eljössz egyszer- vigyorgott rá egy ötéves forma kislány. – Bár azt hiszem, idősebbnek gondolt téged.
- Pont az mondja nekem, aki még szobatiszta sincs?- horkantotta, és megpróbált feltápászkodni a földről. A kisgyerek a mellkasára ugrott, hirtelen kiszorítva belőle minden szuszt. Az arca felé kapott egy gyors mozdulattal, és hegyes körmével keresztbeszántotta a puha bőrt. Skye felszisszent, és összepréselte az ajkait.
- Nem tudod te, hány éves vagyok- sziszegte, de néhány pillanattal később arccal földön találta magát, a fiú szorosan nyomta a padlónak.
- Mondd meg, hol van a gazdád, és talán életben hagylak.
- Nem lennél te képes megölni. – Hangosan felnevetett, a fiú hátán égnek meredt a szőr.
- Itt is most letéphetném a fejedet.
- Nem, mert te is közülünk való vagy- vigyorodott el győzelemittasan. – Te is az alvilágiakhoz tartozol, akárcsak én, vagy a gazdám. Érzem.
- Akkor a detektoraid meghibásodhattak, mert én nem vagyok olyan, mint te- szűrte a fogai között, és előhúzott az övéből egy kést. Nem olyan, mint az Ethané, vagyis nem lehet egy démont végleg megölni vele, de fájdalmat okozni igen.
- Akkor miért nem ölsz meg itt is most?

A fiú habozott, és ez épp elég volt a szörnyetegnek. Amint lazult a szorítás, fürgén megfordult a kezei között, és egy jól irányzott rúgással gyomorszájon találta. Skye a szoba másik végében landolt a falnak ütközve, és néhány méterrel a társa mellett ért földet. Ő is viaskodott egy ugyanolyan, kisgyereknek kinéző alvilági lénnyel. Felállt, és arrébb rugdosta a körülötte heverő törmelékeket, majd felvette a mellette heverő vadászkést. Határozottan megmarkolta, majd eldobta. Pont a démon háta közepébe fúródott, markolatig elmerült.
- Kösz!- kiabálta Ethan, de a másik már nem hallotta. Hangos, és csontig hatoló sivítás szelte ketté az éjszakát. A lény a hátára fordult, és rángatózni kezdett, miközben a szeméből, a füléből, az orrából, és a szájából méregzöld folyadék ömlött. Haldoklott, de nem tudott meghalni.
- Öld meg!- üvöltötte teli torokból, mert az éles sikítás folytatódott.

A férfi beleszúrta a kékes fegyvert a szörnyeteg mellkasába, még mielőtt újabb üvöltést engedett volna szabadjára. Skye hálás volt, mert már így is majd’ szétrobbant a feje, habár ügyesen titkolta. Egy újabb, még élesebb sivítás következett, amitől a fiú nem bírta tovább, és a fülére tapasztott kézzel térdre rogyott. Fél percig maradhatott így, mivel még mindig csengett a füle, és a halántéka mögött hasogatott. Közben Ethan küzdött a kislánnyal, aki még keményebb diónak tűnt. Pengeéles fogaival akarta minden áron átharapni a másik fél torkát. A férfi mind két kezével próbálta távol tartani, mégis néhány milliméter hiányzott a halálához.
- Értékelném, ha segítenél- nyöszörögte. A homlokát ráncolta az erőlködéstől, és a halántékán egy izzadságcsepp gördült végig. A fiú megnyalta a szája szélét, és egy cseppet sem lepődött meg, amikor vér ízét érezte a szájában. Az arca továbbra is hasogatott, de nem foglalkozott vele. A fájdalomnál vannak sokkal fontosabb dolgok is.

Felpattant, és azzal a mozdulattal ki is rántotta a pengét a lény szíve helyén tátongó üres lyukból. Futásnak eredt, majd leráncigálta a szörnyet a társáról. Az a meglepettségtől kitágult szemekkel nézett rá, és ezt kihasználva a fiú egy győzelemittas vigyort küldött felé. Azután beleszúrta a torkába az eszközt.
- Képes vagyok rá- szűrte gyilkosan Skye a fogai között, és még jobban belenyomta a tőrt. Azonnal spriccelni kezdett a nyaki artériájából a ragacsos, zöld színű folyadék. A fiú ellökte magától, de még így sem kerülhette el, hogy eláztassa a pólóját. – A francba, pedig tiszta volt- morogta magának, és odasietett Ethanhoz.
- Jó kis bunyó volt, nem?- pattant fel a férfi a padlóról, és sokadjára leporolta magát. Skye csak megvonta a vállát, de igazából pont az ellenkezőjét gondolta. Igaz, egy jó kis harc lázba tudja hozni, de nem szeret emberi életeket kockáztatni. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha csak ő jön, és a társát otthon hagyja.
- Nem gondoltam volna, hogy szükség lesz arra- bökött az állával a penge felé, ami leginkább egy törött, hosszúkás üvegdarabra hasonlít. – Azt hittem, csak leterítjük őket, és eszméletlenek maradnak. De nem adták magukat könnyen.
- Végszükség esetére mindig nálam van- vigyorodott el, és kihúzva a tetemből megtisztította a pólójában.

Halkan elindultak a lépcső felé. Skye tudta, hogy sokkal nagyobb borzalmak várnak ott rájuk, mint itt lent. Ha az őrzők ilyen erősek, akkor az alakváltó meg pláne.
- Örülök, hogy eljöttetek- zengte egy, az egész házat betöltő hang. Az idősebb férfi ijedten kapkodta a fejét, miközben a fiú nyugton maradt. Tudta, hogy nincs a közvetlen közelükben a keresendő személy, maximum csak az egyik szobában. Szorosan lehunyta a szemét, majd amikor kinyitotta, érezte azt a furcsa bizsergést a testében. Amit eddig csak sejtett, most már biztosan tudott: az alakváltó a szemközti ajtó mögött rejtőzik. Kíváncsiságból megpördült a tengelye körül, hogy lássa, mi van a többi helyiségben. Látott egy lomtárat, egy fürdőszobát és három hálót. A középsőben egy férfi álldogált egy üres kandalló előtt. Mintha a lángokat bámulná annyi különbséggel, hogy egyáltalán nem volt tűz. Abbahagyta a szobák szemlélését, és a szeme újra világoskékre színeződött.
- Gyere!- intett a fejével, miközben óvatosan elindult. Nem tudott elég halk lenni, mert a lépése dobogott a vörös színű szőnyegen. Kifejezetten idegesítette, hogy nem tud nesztelenül járni. Ha már félig démon, örökölhette volna ezt a tulajdonságot az apjától.
- Miért nem rontasz be csak egyszerűen?- tette fel a kérdést Ethan, de válasz csak morgás volt. Igaza van- gondolta Skye magában – így is hall miket, minek húzni a dolgot?

Minden eshetőségre felkészülve benyitott. A szörnyeteg továbbra is a kandalló előtt ácsorgott, kezét a háta mögött összefonva. Pont ahogy gondolta.
- A démonvadászok akcióban- szólalt meg mély hangján. – Őszintén szólva reméltem, hogy nem juttok át az egyesen és a kettesen.
- Egyes, és kettes?- kérdezte Ethan, miközben fürgén járatta a szemét a másik két személy között.
- A két őrző- felelt semleges hangnemben Skye, megelőzve az alakváltót.
- Az utóbbi száznál már nem tudtam frappáns nevet kitalálni nekik, így maradtak a számok- vonta meg a vállát. Feléjük fordult, és a fiú tekintetébe fúrta az övét. Mint mindig, amikor démont lát, most is elfogta az undor. Viszolygott az üres, fekete tekintetétől, a gondosan kivasalt öltönyétől, magától az egész lénytől. – De örülnék, ha felvilágosítanátok jöttötök okáról. Van valami magasabb rendű célja, vagy csak pusztán szórakozás?
- Ha csak szórakoznánk, már rég nem élnél- vetette oda a fiú hidegen. Ebben a pillanatban hirtelen egy nagy erő háttal a falhoz nyomta. A bestia a torkánál nyomta a kemény téglának, miközben a másik fél próbálta lefejteni magáról a markoló kezet.
- Ez egy kicsit elhamarkodott volt, nem?- szűrte a fogai között gyilkosan.
- Ettől most megijedtem- felelte a szemét forgatva, rekedt hangon. A válasz az volt rá, hogy még mindig a nyakát szorítva felemelték, és a levegőben kapálózott.
- Bökd ki, mit akarsz!- förmedt rá, és még jobban megszorította. A srác már csak hörögve tudott lélegzethez jutni, tudta, bármelyik pillanatban összeroppanthatják. Az arca egyre jobban kezdett vörösödni, aztán a lila egyik halvány változatát vette fel. Nem bírta tovább, cselekednie kellett. Még egy utolsó, nagy levegőt vett, az egyik kezével elengedte a torkánál lévő öklöt, és egy nagyot ütött vele az előtte lévő arcba. Azon nyomban kiszabadult, és a földre rogyva zihálni kezdett. A nyakát simogatta, mintha meg akarna győződni annak épségéről. Csak egy kis vékony karcolást talált a sima bőrön, amit az ellenség körme hagyott ott.

Nem volt sok ideje a sérüléseit vizsgálni, a másik férfi támadásba lendült ismét. Rávetette magát Skye-ra, aki minden erejével próbálta levetni magáról a lényt.
- Csak szeretnéd- villantotta ki a démon tűhegyes fogait, a tekintetében volt valami győzelemittasság. A körvonalai elmosódtak, és úgy hullámzottak, mint a kocsonya. Aztán megint kiélesedett, a helyén egy másik férfi kinézetével.
- Te- szűrte a fogai között. Erőt vett magán, és átfordult a hátán, ennek következményeképpen ő került felülre. A másik fél nyakához kapott, és most ő fojtogatta. Olyan erősen szorította, ahogy csak tudta; az apja arca vigyorgott az övébe, és ez a gyűlölet mindennél jobban tüzelte. A szeme lassan feketére változott, a mellkasa egyre szaporábban emelkedett-süllyedt.
- Tudom, hogy ki vagy, és hogy hol van Derek- vigyorgott még mindig kajánul, és egy cseppet sem zavartatta magát a miatt, hogy esetleg meghalhat.
- És honnan veszed, hogy hiszek neked?
- Azt hittem tudod, hogy egy alakváltó csak akkor tud egy adott személlyé változni, ha látta már. – Skye még dühösebb lett, a tekintete sötét volt, mint az éjszaka.
- Hol van?
- Mi hasznom lesz abból, ha megmondom?
- Mondd meg azonnal, különben esküszöm, visszaküldelek a pokolba, oda, ahová való vagy- sziszegte, és olyan szorosan markolta a nyakát, hogy az ujjpercei elfehéredtek.
- Úgy sem fogsz kiszedni belőlem semmit. – Most már kezdett vörösödni az arca, és gyengülni kezdett. A fiú előhúzta azt a vadászkést, amivel az imént az egyik őrzőt ölte meg. A szürke penge halványan derengett a sötétben.
- Ha elmondod, talán rajtad hagyom a kezedet. Vagy a lábadat. Választhatsz. – Megforgatta a kezében, a kintről jövő holdfény megcsillant rajta.
- Megölni úgy sem tudsz.
- Ő nem, de én igen- hallatszott távolabbról egy halk hang. Mindketten odakapták a fejüket, de a szörnyetegnek már túl késő volt. Újra egy velőtrázó sikoltás hasított bele a csöndbe. A bőre piszkos pergamenként száradt rá a csontjaira, az arcán lévő nyílásokból folyni kezdett az ismeretlen, vért pótló anyag.


A démonok az alvilág legsötétebb bugyraiból való lelkek, akik az emberek pusztulását akarják. Nincs saját testük, csak kreálni tudnak maguknak porból, vagy pedig elfoglalni egy üreset. Ez utóbbi nem élhet sokáig, mivel két lélek egy testben nem fér meg. Ez egy porból készült volt, Skye tudta nagyon jól. Ha jól vizsgálta a maradványokat, legalább ezer éves. Ezért él. Hogy az ehhez hasonló férgeket végleg kiírtsa. De ez a feladat sosem fog véget érni. Amíg vannak sötét gondolatok, és lelkek, amik a pokolra juthatnak, addig a vadászoknak sem lehet nyugtuk.
- Kösz- sóhajtotta a fiú önkéntelenül. Nem szerette, ha másoknak kell megmentenie az ő életét. Ilyenkor úgy érzi, adósa az illetőnek.
- Nincs mit- fújta Ethan, és kiszabadította a pengét az elhalt testből. Az még vonaglott egyet, és nem mozdult többet. Ahogy véletlenül megbökte a lábával a fejét, az szinte letört a nyakról, és egy méterrel arrébb gurult. A szemei helyén lévő lyukak sötéten meredtek a plafonra. – Ezt sosem fogom megszokni- dünnyögte a férfi és a térdére támaszkodva felállt.
- Én szinte születésemtől fogva ezt csinálom- felelte Skye nyersen, és ő is feltápászkodott. Elindult az ajtó felé, de még türelmetlenül hátra fordult. – Maradsz még azzal a hullával esetleg egy teapartira, vagy inkább jössz- mordult rá, majd kilépett a folyosóra. Ahogy gondolta, a társa követte. Nem szerette, ha panaszkodik a munkája miatt. Ő döntött úgy, hogy démonvadász lesz, kötelező velejárója, hogy meg is kell őket ölni, nem csak elfogni.
- És biztos vagyok benne, hogy ez az oka annak is, hogy ilyen kőbunkónak tetszik lenni- dünnyögte magának, amit Skye meg is hallott. Ezen érzelemmentes vigyorra húzta a száját. Mások is annak tartják, mint Ethan: egy érzéketlen baromnak. De őt ez cseppet sem zavarja, sőt, különösen hízeleg. Talán tiszteletparancsoló egy kicsit. Pont, mint a szörnyeteg része. Szinte mindenki engedelmeskedik neki, mert félnek attól a részétől. Pedig nincs miért; az emberi része sokkal dominálóbb.
- Én meg abban vagyok biztos, hogy jobb, ha megtartod magadnak a gyerekes megjegyzéseid, mert különben másnapra búcsút inthetsz a bal lábfejednek. – Magában sötéten vigyorgott azon, hogy a másik fél hirtelen elharapta a kibökni készülő mondatot.

Skye zsebre tett kézzel kullogott a lépcsőn, mintha mi sem történt volna az előbb. Talán még fütyülni is kedve lett volna, ha nem tartotta volna teljesen felesleges dolognak. Elhaladtak az egyes és a kettes hamvai mellett; a poraik a földön egy kupacba gyűltek. Nem hiába született az a mondás, hogy porból lettél, porrá leszel.

Kilépve a friss levegőre a fiú fellélegzett. Nem szeretett bezárva lenni, a szabadságot sokkal inkább kedvelte. Nem kell olyankor megfelelni mindenkinek, csak járod a magad útját, és senki nem szól bele a dolgaidba.
- Mikor érünk vissza körülbelül?- kérdezte, miközben bevetette egy zöld színű Mercedes kisbusz hátsó ülésére magát. Elterült a cseppet sem kényelmes üléseken, és a feje felett lévő kárpitozást bámulta. Mellette össze-vissza takarók, plédek és párnák voltak dobálva. Ha hosszabb útra kell menniük, akkor van, hogy hetekig ebben az autóban laknak.
- Húsz perc maximum- hangzott a válasz, és beindult a motor. Ethan bekapcsolta a rádiót, ami éppen egy ősrégi Michael Jackson számot játszott.
- Azt ugye tudod, hogy Drew nem fog ennek örülni? – A fiú látta a visszapillantó tükörből, hogy kajánul vigyorog. Skye sötéten pillantott vissza rá világoskék szemeivel. Drew a nagybátyja az anyai ágáról, kitűnő fejvadász, és az egyetlen, aki nem retteg tőle. Bármikor, amikor lekever neki egyet, sosem üt vissza; mélyen tiszteli.
- Majd kimagyarázom valahogy- húzta el a száját, bár biztos volt benne, átlátna a kis mesén.
- Akarod, hogy magamra vállaljam?
- Nem szükséges- vágta rá azonnal, és nagyot nyújtózott. Már amennyire a kis hely engedte.

Húsz perc múlva megérkeztek egy, a tengerparthoz közeli villához. Na igen, a nagybátyja démonvadász, de közben ingatlanbrókerkedik, aminek következtében van mit a tejbe aprítani. Itt, ebben az öt hálószobás, medencével ellátott helyen laknak négyen: Skye, Ethan, Drew és Hannah, a nagybátyja felesége. A nő is vadász, és szinte saját fiaként bánik Skye-jal és Ethannal.

Csendben leparkoltak a felhajtón, és a bejárati ajtó felé osontak. Éppen ki akarták nyitni, amikor a nagybátyja viharzott ki rajta fürdőköpenyben, majdnem fellökve kettejüket.
- Ahogy gondoltam- fújta idegesen, a homlokát ráncolva. – Múltkor megmondtam, hogy tilos az apád után kutatnod!- üvöltötte magából kikelve.
- Tudom- sóhajtotta Skye leszegett fejjel, és egy egészen picit elpirult. Ebben a pillanatban tényleg úgy nézett ki, mint egy tizenöt éves kisfiú.
- Tudtad- halkította lejjebb Drew a hangját. – És mégis megszegted. – Shajtott egy mélyet, és a halántékát kezdte masszírozni, hogy lenyugtassa magát. – Most menj fel a szobádba, és maradj is ott egy jó ideig. Amíg le nem nyugszom.
- Értettem- vágta rá, és a férfi karja alatt átbújva besietett az előszobába. Ott levetette elnyűtt cipőjét, és zokniban dübögött végig a nappalin. Könnyedén felfutott a lépcsőfokokon, és a szobájába érve levetette magát az íróasztala elé.

Olyan volt, mint megannyi fiatalé. A falak világoskékek, a padló parkettával burkolva. Hatalmas ágya a másik végében állt, előtte egy tévé. Megannyi feljegyzés, és vastag könyv hevert szanaszét a helyiségben. Éppen az ölébe vette az egyiket, hogy folytassa a kutatást. Nem érdekelte Drew tanácsa, csak azért is megkeresi az apját. Kinyitotta a vastag lexikont, amibe jegyzeteket írtak minden lehetséges dologról. Aztán csak bámulta a macskakaparásokkal teli oldalakat. Most jött rá, hogy elveszítette az utolsó nyomot, amik az apjához vezethetnek. Ethan megölte azt, akitől talán megtudhatta volna azt a hiányzó darabkát. A kutatásai semmibe vesztek.

Erre a gondolatra erősen az aszal lapjára ütött ököllel, mire azon hajszálvékony repedés futott végig. Olyan dühös lett hirtelen, amilyen még soha nem volt az életében. Engedte, hogy a harag eluralkodjon rajta, míg végül az irányította. Hatalmas lendülettel felborította az asztalt, ami hangos puffanás és csörömpölés hallatott. Kihunyt az egyetlen fényforrás, a kis asztali lámpa. Nem különösebben zavarta, mintha még jobban látna a sötétben most. A fülét sértette a zaj, de nem érdekelte; folyton az lebegett az elméjében, hogy minden elveszett.

Minden útjába kerülő dolgot a padlóra lökött. A tükörhöz érve egy pillanatra farkasszemet nézett önmagával, majd egy határozott ütéssel betörte. Csilingelve hullottak a törmelékek a földre, Skye kezét rengeteg mély és vérző karcolás borította. Nem érdekelte. Leszaggatta a falról a képeket, posztereket, miközben a karjával és a kézfejével vörösre színezte a kék festést. Oda támolygott az ágyához, és elkezdte szétszaggatni a párnáját, majd az ágyneműjét. Mindenhol piros tollpihék szállingóztak, beletapadva a fiú hajába. Az íróasztal mellett álló üveges szekrény felé futott, ami tele volt régi fényképekkel. Futtában felkapott egy baseball ütőt, és egy jól irányzott ütéssel belevágta. Az üveg szinte berobbant, mindenhová szilánkok potyogtak. Rengeteg felsértette a fiú arcát, karját, mellkasát, meleg vére a padlóra csöpögött. Haja nedvesen tapadt a homlokához, keze remegett a dühtől és a vérveszteségtől, zihálva vette a levegőt.

Ethan – A gondolat robbanásszerűen tört utat magának a fejében. Ő tehet mindenről, az ő hibája, hogy minden munkája most már hiábavaló. Furcsa, vörös köd borította el elméjének minden egyes szegletét, ami egyre csak azt súgta: Öld meg! Előrántotta az övéből a vadászkést, és csendben kilopózott az ajtón. Az ösztönei azt súgták, jobb, ha nem csap zajt. Puhábban lépkedett, mint a macska árnyéka. Óvatosan kinyitotta az ajtót, látta, a hibás személy már nagyban húzza a lóbőrt. Elégedetten elvigyorodott benne a démon, és ő is mosolyogni kezdett. A szörnyeteg a felszínre került.
- Most meghalsz- suttogta, vagyis inkább sziszegte elégedetten. Az ágya mellé sétált, és egy szívdobbanásnyi idő múlva lecsapott.