1. fejezet

Skye unottan támaszkodott az egyik romos épület piszkos falának. Vagyis az arca csak látszólag volt unott, igazából minden érzékével a szemközti házat figyelte. A hallása különösen finom, a legapróbb gally reccsenését is azonnal meghallja, a szeme ugyanilyen éles. Külsőre egy tizenöt éves fiúhoz hasonlít, de sokkal több tapasztalata van egy átlagos gyereknél.
- Látsz valamit?- suttogta a mellette lévő, húsz évesnek kinéző férfi. A hangjában izgatottság csengett, és a kezét tördelte. Vagy azért, mert félt, vagy pedig azért, mert már képzeletben érzi, hogyan fogja leteríteni az ellenfeleit.
- Hárman vannak- válaszolta halkan. – Ketten őrzők, a harmadik pedig alakváltó. Nem lesz könnyű, de úgy érzem, az alakváltó tud egy s mást.
- Két perc múlva elüti az óra az éjfélt- suttogta a másik, és egyre intenzívebben ropogtatta az öklét.

A fiatal srác nem válaszolt erre, mélyen a gondolataiba mélyedt. Nem tudta, hogy jó-e, vagy rossz, hogy egy lépéssel közelebb jut a céljához. Két hónapig nyomozott ez után az alak után, és olyan biztos volt benne, hogy tud valamit az apja hollétéről, minthogy éppen a hűvös éjszakában ácsorog.
- Egy perc- suttogta a másik férfi, és győzedelmes vigyorra húzta a száját. Skye csak sóhajtott egyet, és a fehér festéket kezdte lepiszkálni a falról most már tényleges unalmában. Csak legyen túl ezen az egészen, aztán hazamehet Drewhoz, és újra bevetheti magát a kutatómunkába újabb személyek után.

Lehunyta a szemét, és a falnak döntötte a fejét. Így nagyon hasonlított egy angyalra, csak éppen éjfekete, és kócos hajjal. Az arca egy kicsit hosszúkás, kisgyerekesen telt. A szeme természetellenesen világoskék, bár az apjától örökölt démoni tulajdonságok következtében erős düh miatt teljesen befeketedik. Nem különben, amikor a falon túli dolgokat akarja megvizsgálni. Merthogy egy különös képessége van, és pedig átlát a falakon. Ezt is szörnyeteg felmenőitől örökölte. Utálja. Utálja, hogy az apja egy démon, viszont hálát ad az égnek, hogy az anyja ember volt. Nem is akármilyen, hanem egy vadász. Ezért választotta Skye is ezt az utat. Így talán meg tudja tisztítani a világot a bestiáktól.

- Idő van- suttogta. Nem kellett a ránéznie semmilyen órára, tökéletesen tudta, mennyi az idő. Elég volt csak felnéznie az égre.
- Gyerünk, rúgjunk szét néhány hátsót- nevette a mellette lévő Ethan, és előrántott az övéből egy sápadtan, kékesen fénylő pengét. Leginkább egy késre hasonlított, annyi különbséggel, hogy nem volt markolata.
- Mondtam, hogy arra semmi szükség- bökött az éles tárgyra a szemét forgatva. – Ezeket az őrzőket simán leterítjük, az alakváltó már gyerekjáték.
- Biztosra akarok menni- kacsintott, és megforgatta a kezében.
- Hozd, ha nagyon akarod- forgatta a szemeit.

Mindketten visszatartozzák a lélegzetüket, és Skye kinyitotta az ajtót. Nyikorogva kinyílt, és egy kétszintes, romos kúriában találták magukat. Teljes sötétség honolt, de mindez nem zavarta. Így is tökéletesen lát.
- Gyere mögöttem- utasította Ethant, és egy lépést tett a lépcső felé. Az öreg deszkák nyikorogtak a lábuk alatt, a fekete hajú fiúnak szinte már sértette a fülét. Hirtelen óriási puffanást hallott, ijedten fordult meg. Azt hitte egy démon, de csak Ethan volt az
- A francba- szitkozódott, és feltápászkodott a földről.
- Az ég szerelmére, ha még egy ilyet csinálsz, esküszöm, egyedül tollak oda eléjük- kiabálta fojtottan, mérgesen Skye, a szeme hirtelen befeketedett.
- Bocs, nem tehetek róla, hogy egyeseknek olyan szeme van, mint a macskának- dünnyögte, és leporolta magát.
- Nesze- dobott oda neki egy zseblámpát. Ügyes mozdulattal elkapta, és rögtön fel is kattintotta. – Most pedig maradj csöndben!
- Igenis főnök!- motyogta magában. Unottan forgatta a kezei között a kékes pengét. – Tulajdonképpen…
- Css!- intette csendre a férfit. – Hallok vala…- kezdte, de egy hatalmas ütés félbeszakította a mellkasánál. Hátra esett, a tarkója egy szörnyen csattant a földön. A szíve kihagyott egy dobbanást, majd őrült vágtába kezdett. De nem félt. Ezt a fogalmat, már rég nem ismeri. Ez az érzés az anyja halála után végleg elmúlt.
- Basszus- hallotta a szitkozódást maga mellől. Ethannal is ugyanaz történt, könnyedén leszűrte.

Egy kis ököl közelített felé, de ő gyorsan elgurult, így a padlózatot találta el. A deszkák hatalmasat reccsentek, és vékony repedés szaladt végig rajtuk egészen a falakig.
- Gazdám tudta, hogy eljössz egyszer- vigyorgott rá egy ötéves forma kislány. – Bár azt hiszem, idősebbnek gondolt téged.
- Pont az mondja nekem, aki még szobatiszta sincs?- horkantotta, és megpróbált feltápászkodni a földről. A kisgyerek a mellkasára ugrott, hirtelen kiszorítva belőle minden szuszt. Az arca felé kapott egy gyors mozdulattal, és hegyes körmével keresztbeszántotta a puha bőrt. Skye felszisszent, és összepréselte az ajkait.
- Nem tudod te, hány éves vagyok- sziszegte, de néhány pillanattal később arccal földön találta magát, a fiú szorosan nyomta a padlónak.
- Mondd meg, hol van a gazdád, és talán életben hagylak.
- Nem lennél te képes megölni. – Hangosan felnevetett, a fiú hátán égnek meredt a szőr.
- Itt is most letéphetném a fejedet.
- Nem, mert te is közülünk való vagy- vigyorodott el győzelemittasan. – Te is az alvilágiakhoz tartozol, akárcsak én, vagy a gazdám. Érzem.
- Akkor a detektoraid meghibásodhattak, mert én nem vagyok olyan, mint te- szűrte a fogai között, és előhúzott az övéből egy kést. Nem olyan, mint az Ethané, vagyis nem lehet egy démont végleg megölni vele, de fájdalmat okozni igen.
- Akkor miért nem ölsz meg itt is most?

A fiú habozott, és ez épp elég volt a szörnyetegnek. Amint lazult a szorítás, fürgén megfordult a kezei között, és egy jól irányzott rúgással gyomorszájon találta. Skye a szoba másik végében landolt a falnak ütközve, és néhány méterrel a társa mellett ért földet. Ő is viaskodott egy ugyanolyan, kisgyereknek kinéző alvilági lénnyel. Felállt, és arrébb rugdosta a körülötte heverő törmelékeket, majd felvette a mellette heverő vadászkést. Határozottan megmarkolta, majd eldobta. Pont a démon háta közepébe fúródott, markolatig elmerült.
- Kösz!- kiabálta Ethan, de a másik már nem hallotta. Hangos, és csontig hatoló sivítás szelte ketté az éjszakát. A lény a hátára fordult, és rángatózni kezdett, miközben a szeméből, a füléből, az orrából, és a szájából méregzöld folyadék ömlött. Haldoklott, de nem tudott meghalni.
- Öld meg!- üvöltötte teli torokból, mert az éles sikítás folytatódott.

A férfi beleszúrta a kékes fegyvert a szörnyeteg mellkasába, még mielőtt újabb üvöltést engedett volna szabadjára. Skye hálás volt, mert már így is majd’ szétrobbant a feje, habár ügyesen titkolta. Egy újabb, még élesebb sivítás következett, amitől a fiú nem bírta tovább, és a fülére tapasztott kézzel térdre rogyott. Fél percig maradhatott így, mivel még mindig csengett a füle, és a halántéka mögött hasogatott. Közben Ethan küzdött a kislánnyal, aki még keményebb diónak tűnt. Pengeéles fogaival akarta minden áron átharapni a másik fél torkát. A férfi mind két kezével próbálta távol tartani, mégis néhány milliméter hiányzott a halálához.
- Értékelném, ha segítenél- nyöszörögte. A homlokát ráncolta az erőlködéstől, és a halántékán egy izzadságcsepp gördült végig. A fiú megnyalta a szája szélét, és egy cseppet sem lepődött meg, amikor vér ízét érezte a szájában. Az arca továbbra is hasogatott, de nem foglalkozott vele. A fájdalomnál vannak sokkal fontosabb dolgok is.

Felpattant, és azzal a mozdulattal ki is rántotta a pengét a lény szíve helyén tátongó üres lyukból. Futásnak eredt, majd leráncigálta a szörnyet a társáról. Az a meglepettségtől kitágult szemekkel nézett rá, és ezt kihasználva a fiú egy győzelemittas vigyort küldött felé. Azután beleszúrta a torkába az eszközt.
- Képes vagyok rá- szűrte gyilkosan Skye a fogai között, és még jobban belenyomta a tőrt. Azonnal spriccelni kezdett a nyaki artériájából a ragacsos, zöld színű folyadék. A fiú ellökte magától, de még így sem kerülhette el, hogy eláztassa a pólóját. – A francba, pedig tiszta volt- morogta magának, és odasietett Ethanhoz.
- Jó kis bunyó volt, nem?- pattant fel a férfi a padlóról, és sokadjára leporolta magát. Skye csak megvonta a vállát, de igazából pont az ellenkezőjét gondolta. Igaz, egy jó kis harc lázba tudja hozni, de nem szeret emberi életeket kockáztatni. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha csak ő jön, és a társát otthon hagyja.
- Nem gondoltam volna, hogy szükség lesz arra- bökött az állával a penge felé, ami leginkább egy törött, hosszúkás üvegdarabra hasonlít. – Azt hittem, csak leterítjük őket, és eszméletlenek maradnak. De nem adták magukat könnyen.
- Végszükség esetére mindig nálam van- vigyorodott el, és kihúzva a tetemből megtisztította a pólójában.

Halkan elindultak a lépcső felé. Skye tudta, hogy sokkal nagyobb borzalmak várnak ott rájuk, mint itt lent. Ha az őrzők ilyen erősek, akkor az alakváltó meg pláne.
- Örülök, hogy eljöttetek- zengte egy, az egész házat betöltő hang. Az idősebb férfi ijedten kapkodta a fejét, miközben a fiú nyugton maradt. Tudta, hogy nincs a közvetlen közelükben a keresendő személy, maximum csak az egyik szobában. Szorosan lehunyta a szemét, majd amikor kinyitotta, érezte azt a furcsa bizsergést a testében. Amit eddig csak sejtett, most már biztosan tudott: az alakváltó a szemközti ajtó mögött rejtőzik. Kíváncsiságból megpördült a tengelye körül, hogy lássa, mi van a többi helyiségben. Látott egy lomtárat, egy fürdőszobát és három hálót. A középsőben egy férfi álldogált egy üres kandalló előtt. Mintha a lángokat bámulná annyi különbséggel, hogy egyáltalán nem volt tűz. Abbahagyta a szobák szemlélését, és a szeme újra világoskékre színeződött.
- Gyere!- intett a fejével, miközben óvatosan elindult. Nem tudott elég halk lenni, mert a lépése dobogott a vörös színű szőnyegen. Kifejezetten idegesítette, hogy nem tud nesztelenül járni. Ha már félig démon, örökölhette volna ezt a tulajdonságot az apjától.
- Miért nem rontasz be csak egyszerűen?- tette fel a kérdést Ethan, de válasz csak morgás volt. Igaza van- gondolta Skye magában – így is hall miket, minek húzni a dolgot?

Minden eshetőségre felkészülve benyitott. A szörnyeteg továbbra is a kandalló előtt ácsorgott, kezét a háta mögött összefonva. Pont ahogy gondolta.
- A démonvadászok akcióban- szólalt meg mély hangján. – Őszintén szólva reméltem, hogy nem juttok át az egyesen és a kettesen.
- Egyes, és kettes?- kérdezte Ethan, miközben fürgén járatta a szemét a másik két személy között.
- A két őrző- felelt semleges hangnemben Skye, megelőzve az alakváltót.
- Az utóbbi száznál már nem tudtam frappáns nevet kitalálni nekik, így maradtak a számok- vonta meg a vállát. Feléjük fordult, és a fiú tekintetébe fúrta az övét. Mint mindig, amikor démont lát, most is elfogta az undor. Viszolygott az üres, fekete tekintetétől, a gondosan kivasalt öltönyétől, magától az egész lénytől. – De örülnék, ha felvilágosítanátok jöttötök okáról. Van valami magasabb rendű célja, vagy csak pusztán szórakozás?
- Ha csak szórakoznánk, már rég nem élnél- vetette oda a fiú hidegen. Ebben a pillanatban hirtelen egy nagy erő háttal a falhoz nyomta. A bestia a torkánál nyomta a kemény téglának, miközben a másik fél próbálta lefejteni magáról a markoló kezet.
- Ez egy kicsit elhamarkodott volt, nem?- szűrte a fogai között gyilkosan.
- Ettől most megijedtem- felelte a szemét forgatva, rekedt hangon. A válasz az volt rá, hogy még mindig a nyakát szorítva felemelték, és a levegőben kapálózott.
- Bökd ki, mit akarsz!- förmedt rá, és még jobban megszorította. A srác már csak hörögve tudott lélegzethez jutni, tudta, bármelyik pillanatban összeroppanthatják. Az arca egyre jobban kezdett vörösödni, aztán a lila egyik halvány változatát vette fel. Nem bírta tovább, cselekednie kellett. Még egy utolsó, nagy levegőt vett, az egyik kezével elengedte a torkánál lévő öklöt, és egy nagyot ütött vele az előtte lévő arcba. Azon nyomban kiszabadult, és a földre rogyva zihálni kezdett. A nyakát simogatta, mintha meg akarna győződni annak épségéről. Csak egy kis vékony karcolást talált a sima bőrön, amit az ellenség körme hagyott ott.

Nem volt sok ideje a sérüléseit vizsgálni, a másik férfi támadásba lendült ismét. Rávetette magát Skye-ra, aki minden erejével próbálta levetni magáról a lényt.
- Csak szeretnéd- villantotta ki a démon tűhegyes fogait, a tekintetében volt valami győzelemittasság. A körvonalai elmosódtak, és úgy hullámzottak, mint a kocsonya. Aztán megint kiélesedett, a helyén egy másik férfi kinézetével.
- Te- szűrte a fogai között. Erőt vett magán, és átfordult a hátán, ennek következményeképpen ő került felülre. A másik fél nyakához kapott, és most ő fojtogatta. Olyan erősen szorította, ahogy csak tudta; az apja arca vigyorgott az övébe, és ez a gyűlölet mindennél jobban tüzelte. A szeme lassan feketére változott, a mellkasa egyre szaporábban emelkedett-süllyedt.
- Tudom, hogy ki vagy, és hogy hol van Derek- vigyorgott még mindig kajánul, és egy cseppet sem zavartatta magát a miatt, hogy esetleg meghalhat.
- És honnan veszed, hogy hiszek neked?
- Azt hittem tudod, hogy egy alakváltó csak akkor tud egy adott személlyé változni, ha látta már. – Skye még dühösebb lett, a tekintete sötét volt, mint az éjszaka.
- Hol van?
- Mi hasznom lesz abból, ha megmondom?
- Mondd meg azonnal, különben esküszöm, visszaküldelek a pokolba, oda, ahová való vagy- sziszegte, és olyan szorosan markolta a nyakát, hogy az ujjpercei elfehéredtek.
- Úgy sem fogsz kiszedni belőlem semmit. – Most már kezdett vörösödni az arca, és gyengülni kezdett. A fiú előhúzta azt a vadászkést, amivel az imént az egyik őrzőt ölte meg. A szürke penge halványan derengett a sötétben.
- Ha elmondod, talán rajtad hagyom a kezedet. Vagy a lábadat. Választhatsz. – Megforgatta a kezében, a kintről jövő holdfény megcsillant rajta.
- Megölni úgy sem tudsz.
- Ő nem, de én igen- hallatszott távolabbról egy halk hang. Mindketten odakapták a fejüket, de a szörnyetegnek már túl késő volt. Újra egy velőtrázó sikoltás hasított bele a csöndbe. A bőre piszkos pergamenként száradt rá a csontjaira, az arcán lévő nyílásokból folyni kezdett az ismeretlen, vért pótló anyag.


A démonok az alvilág legsötétebb bugyraiból való lelkek, akik az emberek pusztulását akarják. Nincs saját testük, csak kreálni tudnak maguknak porból, vagy pedig elfoglalni egy üreset. Ez utóbbi nem élhet sokáig, mivel két lélek egy testben nem fér meg. Ez egy porból készült volt, Skye tudta nagyon jól. Ha jól vizsgálta a maradványokat, legalább ezer éves. Ezért él. Hogy az ehhez hasonló férgeket végleg kiírtsa. De ez a feladat sosem fog véget érni. Amíg vannak sötét gondolatok, és lelkek, amik a pokolra juthatnak, addig a vadászoknak sem lehet nyugtuk.
- Kösz- sóhajtotta a fiú önkéntelenül. Nem szerette, ha másoknak kell megmentenie az ő életét. Ilyenkor úgy érzi, adósa az illetőnek.
- Nincs mit- fújta Ethan, és kiszabadította a pengét az elhalt testből. Az még vonaglott egyet, és nem mozdult többet. Ahogy véletlenül megbökte a lábával a fejét, az szinte letört a nyakról, és egy méterrel arrébb gurult. A szemei helyén lévő lyukak sötéten meredtek a plafonra. – Ezt sosem fogom megszokni- dünnyögte a férfi és a térdére támaszkodva felállt.
- Én szinte születésemtől fogva ezt csinálom- felelte Skye nyersen, és ő is feltápászkodott. Elindult az ajtó felé, de még türelmetlenül hátra fordult. – Maradsz még azzal a hullával esetleg egy teapartira, vagy inkább jössz- mordult rá, majd kilépett a folyosóra. Ahogy gondolta, a társa követte. Nem szerette, ha panaszkodik a munkája miatt. Ő döntött úgy, hogy démonvadász lesz, kötelező velejárója, hogy meg is kell őket ölni, nem csak elfogni.
- És biztos vagyok benne, hogy ez az oka annak is, hogy ilyen kőbunkónak tetszik lenni- dünnyögte magának, amit Skye meg is hallott. Ezen érzelemmentes vigyorra húzta a száját. Mások is annak tartják, mint Ethan: egy érzéketlen baromnak. De őt ez cseppet sem zavarja, sőt, különösen hízeleg. Talán tiszteletparancsoló egy kicsit. Pont, mint a szörnyeteg része. Szinte mindenki engedelmeskedik neki, mert félnek attól a részétől. Pedig nincs miért; az emberi része sokkal dominálóbb.
- Én meg abban vagyok biztos, hogy jobb, ha megtartod magadnak a gyerekes megjegyzéseid, mert különben másnapra búcsút inthetsz a bal lábfejednek. – Magában sötéten vigyorgott azon, hogy a másik fél hirtelen elharapta a kibökni készülő mondatot.

Skye zsebre tett kézzel kullogott a lépcsőn, mintha mi sem történt volna az előbb. Talán még fütyülni is kedve lett volna, ha nem tartotta volna teljesen felesleges dolognak. Elhaladtak az egyes és a kettes hamvai mellett; a poraik a földön egy kupacba gyűltek. Nem hiába született az a mondás, hogy porból lettél, porrá leszel.

Kilépve a friss levegőre a fiú fellélegzett. Nem szeretett bezárva lenni, a szabadságot sokkal inkább kedvelte. Nem kell olyankor megfelelni mindenkinek, csak járod a magad útját, és senki nem szól bele a dolgaidba.
- Mikor érünk vissza körülbelül?- kérdezte, miközben bevetette egy zöld színű Mercedes kisbusz hátsó ülésére magát. Elterült a cseppet sem kényelmes üléseken, és a feje felett lévő kárpitozást bámulta. Mellette össze-vissza takarók, plédek és párnák voltak dobálva. Ha hosszabb útra kell menniük, akkor van, hogy hetekig ebben az autóban laknak.
- Húsz perc maximum- hangzott a válasz, és beindult a motor. Ethan bekapcsolta a rádiót, ami éppen egy ősrégi Michael Jackson számot játszott.
- Azt ugye tudod, hogy Drew nem fog ennek örülni? – A fiú látta a visszapillantó tükörből, hogy kajánul vigyorog. Skye sötéten pillantott vissza rá világoskék szemeivel. Drew a nagybátyja az anyai ágáról, kitűnő fejvadász, és az egyetlen, aki nem retteg tőle. Bármikor, amikor lekever neki egyet, sosem üt vissza; mélyen tiszteli.
- Majd kimagyarázom valahogy- húzta el a száját, bár biztos volt benne, átlátna a kis mesén.
- Akarod, hogy magamra vállaljam?
- Nem szükséges- vágta rá azonnal, és nagyot nyújtózott. Már amennyire a kis hely engedte.

Húsz perc múlva megérkeztek egy, a tengerparthoz közeli villához. Na igen, a nagybátyja démonvadász, de közben ingatlanbrókerkedik, aminek következtében van mit a tejbe aprítani. Itt, ebben az öt hálószobás, medencével ellátott helyen laknak négyen: Skye, Ethan, Drew és Hannah, a nagybátyja felesége. A nő is vadász, és szinte saját fiaként bánik Skye-jal és Ethannal.

Csendben leparkoltak a felhajtón, és a bejárati ajtó felé osontak. Éppen ki akarták nyitni, amikor a nagybátyja viharzott ki rajta fürdőköpenyben, majdnem fellökve kettejüket.
- Ahogy gondoltam- fújta idegesen, a homlokát ráncolva. – Múltkor megmondtam, hogy tilos az apád után kutatnod!- üvöltötte magából kikelve.
- Tudom- sóhajtotta Skye leszegett fejjel, és egy egészen picit elpirult. Ebben a pillanatban tényleg úgy nézett ki, mint egy tizenöt éves kisfiú.
- Tudtad- halkította lejjebb Drew a hangját. – És mégis megszegted. – Shajtott egy mélyet, és a halántékát kezdte masszírozni, hogy lenyugtassa magát. – Most menj fel a szobádba, és maradj is ott egy jó ideig. Amíg le nem nyugszom.
- Értettem- vágta rá, és a férfi karja alatt átbújva besietett az előszobába. Ott levetette elnyűtt cipőjét, és zokniban dübögött végig a nappalin. Könnyedén felfutott a lépcsőfokokon, és a szobájába érve levetette magát az íróasztala elé.

Olyan volt, mint megannyi fiatalé. A falak világoskékek, a padló parkettával burkolva. Hatalmas ágya a másik végében állt, előtte egy tévé. Megannyi feljegyzés, és vastag könyv hevert szanaszét a helyiségben. Éppen az ölébe vette az egyiket, hogy folytassa a kutatást. Nem érdekelte Drew tanácsa, csak azért is megkeresi az apját. Kinyitotta a vastag lexikont, amibe jegyzeteket írtak minden lehetséges dologról. Aztán csak bámulta a macskakaparásokkal teli oldalakat. Most jött rá, hogy elveszítette az utolsó nyomot, amik az apjához vezethetnek. Ethan megölte azt, akitől talán megtudhatta volna azt a hiányzó darabkát. A kutatásai semmibe vesztek.

Erre a gondolatra erősen az aszal lapjára ütött ököllel, mire azon hajszálvékony repedés futott végig. Olyan dühös lett hirtelen, amilyen még soha nem volt az életében. Engedte, hogy a harag eluralkodjon rajta, míg végül az irányította. Hatalmas lendülettel felborította az asztalt, ami hangos puffanás és csörömpölés hallatott. Kihunyt az egyetlen fényforrás, a kis asztali lámpa. Nem különösebben zavarta, mintha még jobban látna a sötétben most. A fülét sértette a zaj, de nem érdekelte; folyton az lebegett az elméjében, hogy minden elveszett.

Minden útjába kerülő dolgot a padlóra lökött. A tükörhöz érve egy pillanatra farkasszemet nézett önmagával, majd egy határozott ütéssel betörte. Csilingelve hullottak a törmelékek a földre, Skye kezét rengeteg mély és vérző karcolás borította. Nem érdekelte. Leszaggatta a falról a képeket, posztereket, miközben a karjával és a kézfejével vörösre színezte a kék festést. Oda támolygott az ágyához, és elkezdte szétszaggatni a párnáját, majd az ágyneműjét. Mindenhol piros tollpihék szállingóztak, beletapadva a fiú hajába. Az íróasztal mellett álló üveges szekrény felé futott, ami tele volt régi fényképekkel. Futtában felkapott egy baseball ütőt, és egy jól irányzott ütéssel belevágta. Az üveg szinte berobbant, mindenhová szilánkok potyogtak. Rengeteg felsértette a fiú arcát, karját, mellkasát, meleg vére a padlóra csöpögött. Haja nedvesen tapadt a homlokához, keze remegett a dühtől és a vérveszteségtől, zihálva vette a levegőt.

Ethan – A gondolat robbanásszerűen tört utat magának a fejében. Ő tehet mindenről, az ő hibája, hogy minden munkája most már hiábavaló. Furcsa, vörös köd borította el elméjének minden egyes szegletét, ami egyre csak azt súgta: Öld meg! Előrántotta az övéből a vadászkést, és csendben kilopózott az ajtón. Az ösztönei azt súgták, jobb, ha nem csap zajt. Puhábban lépkedett, mint a macska árnyéka. Óvatosan kinyitotta az ajtót, látta, a hibás személy már nagyban húzza a lóbőrt. Elégedetten elvigyorodott benne a démon, és ő is mosolyogni kezdett. A szörnyeteg a felszínre került.
- Most meghalsz- suttogta, vagyis inkább sziszegte elégedetten. Az ágya mellé sétált, és egy szívdobbanásnyi idő múlva lecsapott.