4. fejezet

Az édesanyja holtteste felett görnyed és egyre csak sír. A nagybátyja mellette van, ő is ugyanolyan megviselt, bár könnyeket nem hullajt. Ébresztgeti az anyukáját, de ő ugyanolyan merev arccal nyugszik. Lenszőke haja olyan, mint egy glória, égszínkék szemei csukva, az arca még így is kedves. Sokszor játszottak olyat, hogy ő mozdulatlanul fekszik, aztán egyszer csak hirtelen felpattan, majd addig ölelgeti, hogy levegőért kapkod. Most is ebben reménykedik; hogy feláll, majd mosolyogva magához szorítja. Egyre fogyott a reménye, ahogy látta a többiek arcát. Még csak öt éves, de könnyen felismeri a gyászt; sokszor volt része már benne.

Drew lecipzárazza nővére pulóverét. A sötétkék pólóján még sötétebb folt terjeng. Vér. Annak a halálnak, amit ő ismer, természetes velejárója. Egy, a hasán lévő óriási szúrt sebből szivárog. A könnyei lepotyognak a felső véráztatta részére. Meghalt. Nem fog már játékosan felugrani, mondván, ez csak egy ócska vicc. Soha többé nem fogja senki sem hazavárni, mert az otthon ott van, ahol ő is. Az, akit a legjobban szeretett, akiért a világ minden kincsét odaadná, megszűnt létezni.

Feláll, megacélozva magát, a könnyeit kitörli a szeméből. Döntött. Ő soha többet nem fog sírni. Mert semmi miatt nem tudna úgy könnyeket hullajtani, mint az édesanyja haláláért.

*

Zihálva ült fel az ágyában. Megpróbálta kipislogni az álmot a szeméből, de a képek valósággal beleégtek az elméjébe és újra meg újra maga előtt látta az élettelen testet.
- Nevetséges – dünnyögte maga elé. Rose-t meggyilkolták, egy démonvadász elárult mindenkit, és az anyja volt az első, akit a saját kezével megölt. Kár ezen tovább gondolkozni. Aki a múltban él, az nem tudja, milyen a jelen.

Kikászálódott az ágyból, és megnézte, mennyire tudja behajlítani a könyökét. Szerencsére szinte tökéletesen összeforrt a csontja, most már nem fogja lelassítani a harcban. Ha az apjáról van szó, mindenképpen fontos a gyorsaság. Ökölbe szorította a kezét, még csak a gondolatára is, legközelebbi adandó alkalommal meg fogja ölni. Meg kell ölnie. Kezdett ismét eluralkodni rajta az a fajta gyilkos düh. Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapítsa magát. Máskor néhány másodpercébe kerül, most viszont egy perc sem elég hozzá. Jól tudja, hogy egyre nehezebb lesz. Csak reméli, hogy nem lesz újabb rohama, ahogy a nagybátyja fogalmazott, vagy végső esetben, hogy nem lesz őbelőle is démoni lény.

Beletúrt az ágya mellett lévő egyik ruhakupacba, és felvette magára az első dolgot, ami a kezébe akadt. Amióta átjött ebbe a szobába, nem sokat foglalkozik a rendrakással, mert nem érzi azt, hogy ez az ő szobája. A sajátjában mindig is rend volt nagyjából, itt viszont mintha tornádó söpört volna végig.

Ahogy lement a lépcsőn, már hallotta, ahogy Hannah beáll a garázsba. Valószínű Drewnál volt, vagy pedig bevásárolt. Mivel a keze meg volt tömve szatyrokkal, utóbbira engedett következtetni. Odament hozzá segíteni, de a pillantását mindvégig észrevétlenül kerülte. Tegnap egész éjjel sírt, hol örömében, hol bánatában. Örült, hogy a férje megúszta, viszont kiborult arra a gondolatra, hogy majdnem meghalt.
- Drew felhívott reggel – kezdte, miközben pakolt be a hűtőbe. A hangjában nyoma sem volt annak, hogy mindjárt sírni kezd. Vidám volt, mint mindig, amitől Skye kevésbé volt feszült. – Szeretne veled négyszemközt beszélni.
- Megmondta, hogy miről? – Elővett egy almát az egyik zacskóból, és a gránitpultnak dőlve beleharapott.
- Nem – felelte mosolyogva. – Tudod milyen. Attól fél, hogy miután kilépek otthonról, valaki elrabol, és kínzással akarja megszerezni az infókat. – Az égnek emelte a tekintetét, miközben újabb adag kaját pakolt el.
- Attól még ugyanúgy elrabolhatnak, a két dolog független egymástól – folytatta a fiú, csak hogy ne álljon be kínos csend.
- Erről neki is szólni kéne. – Felnevetett, de nem olyan érzelemmentes, gúnyos fajta volt. Azért ilyen könnyed, mert Drew feltehetőleg sokkal jobban van. Különben a hangulata gyilkos lenne.
- Mikor menjek be? – kérdezte visszakanyarodva az eredeti témához.
- Nem mondta, de a szavaiból azt vettem ki, hogy sürgős lenne. Valamilyen feladatot akar neked adni.
- Remélem, szerepel benne egy-két Megszállott vagy Parazita. – Elvigyorodott, érezte, hogy valami megmozdul benne. Alig várta, hogy lássa egy démon halálát; az már csak hab lenne a tortán, ha ő maga ölné meg a két kezével.

Ellökte magát a pulttól, és a bejárat felé indult. Ha a nagybátyja sürgősen beszélni akar vele, akkor jobb, ha most rögtön indul. És így hamarabb megtudja, hogy milyen feladatot akar már megint rásózni. Mielőtt kiléphetett volna a házból, Hannah még utána szólt:
- Úgy egyeztünk meg Drew-val, hogy holnapután temetjük Ethant. – A hangjába szomorúság vegyült, de próbálta leplezni. – Lehet, hogy jobb lenne, ha nem jönnél el. – A szégyenérzettől egy nagyon kicsit elpirult, de aztán az arca hamar visszanyerte eredeti színét. – Nem miattunk, hanem miattad. Nem hiszem, hogy jól éreznéd magad, mivel te… - Elharapta a mondat végét. – Úgy értem…
- Mivel én öltem meg – fejezte be helyette, majd becsapta maga mögött az ajtót.

A nap állásából ítélve tizenegy óra körül járhatott. Szép idő volt, az égen egy felhő se, a nap ragyogóan sütött. Az utcánkon nagy volt a forgalom, valahányszor egy autó elment mellette, alig észrevehetően összerándult. Nagyobb zajt csaptak, mint amit éppen el tudott volna viselni. Szombaton mindenki ész nélkül siet valahova, és közben nem is sejtik, mekkora veszély várhat rájuk útközben. Nem tudják, hogy milyen igazából is a világ. Ahonnan ő jön, mindig résen kell lenni, mert bármelyik pillanatban nyakát szeghetik. Különösen most, hogy felbukkant az apja.

Hamar odaért a kórházhoz, annak ellenére, hogy kényelmes tempóban haladt. Benyitott az üvegezett ajtón és odalépett a középkorú portáshoz. A nő szinte betegesen sovány volt, rövid, vörös haj keresztezte az arcát, a tekintete fáradt. Az asztalon kopogtatta a tollát, miközben egy monitoron tartotta a szemét. A fiú megköszörülte a torkát, mire a portás felnézett rá. Barna szemei fokozatosan átváltottak feketébe és gyilkosan elvigyorodott. Skye keze ökölbe rándult; a tőre helyett most erre hagyatkozhatott, meg az övébe dugott, a hátának hidegen nyomódó pisztolyára. Nyugalmat erőltetve magára megszólalt:
- Drew Owent keresem.
A nő ujjai sebesen kezdtek el száguldani a billentyűzeten.
- Első emelet, százhúszas kórterem – felelte, és az előbbi sötétség eltűnt; a démon visszahúzódott.


Sebesen elindult a lépcsők felé, miközben gyorsan kipillantott a fordulóban lévő ablakon. A kórház udvarára látott, ahol idősek ücsörögtek ápolóikkal, vagy rokonaikkal. Néhány beteget kerekes székben kellett áttolni a pázsitot keresztező járdán; látszott rajtuk, nem sok maradt hátra az életükből.
Hirtelen megtorpant, és közelebb lépett az üveghez. Az egyik fűzfa mellett halvány derengést fedezett fel. Olyan volt, mint egy kisgyerek maszatos krétarajza, annyi különbséggel, hogy ez mozgott. Az egyik padon ülő beteghez indult, nem is, inkább kúszott. Köpeny libbent utána. Rátette a kezét az ember vállára, majd ezután a jelenés eltűnt. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél. Ekkor az idős férfi a mellkasához kapott, majd egész testében elernyedt. Egy ápoló lehajolt hozzá, és ébresztgetni próbálta, de nem tudta már visszahozni az élők közé. Szívroham végzett vele.

Felkapaszkodott az utolsó lépcsőfokokon is. A portás azt mondta - aki nem mellesleg démon-, hogy a százhúszasban van, de nem tudta, hol is keresse pontosan, ugyanis az ajtók nagy részéről lekopott a festett számozás. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy megnézi, hol ki fekszik; anélkül, hogy bárhova is benyitna.

Nekitámaszkodott a mögötte lévő falnak, mert ha használja a képességét, hajlamos szédülésre. Először a téglát fedő festékréteg tűnt el a szeme elől, majd végül az egész megszűnt. Körbepillantott, de a nagybátyját nem látta. Lassan elindult, és bekanyarodott a folyosón. Remélte, hogy senkinek sem tűnik fel a bizonytalan járása. Az utolsó pillanatban kapta jobbra a fejét, mert ismerős hangra lett figyelmes, Drewéra. Nem volt egyedül, egy másik alakhoz beszélt, de hátulról nem ismerte fel.
- Jól van? – Valakinek a kezét érezte a hátán, és egy férfi arcát látta. Gyorsan pislantott egyet, mire a szeme visszaváltozott eredeti színére. Egy orvossal nézett farkasszemet, aki láthatólag nem vette észre a gyors változást.
- Tökéletesen – felelte fennhéjazó gúnnyal a hangjában, és kihúzta magát. Így legalább egy fél fejjel nagyobb volt a kopaszodó orvosnál. Az nem ijedt meg tőle, habár mintha hátrébb lépett volna egyet.
- Szóljon, ha mégis…
- Jól vagyok! – emelte feljebb a hangját, mire az orvos csak bólintott, és elsietett. Másodjára végre megértette, hogy szeretné, ha békén hagyná.

Kopogás nélkül - amit teljesen feleslegesnek tartott most is, pont, mint általában - benyitott a kórterembe, ahol a Drew és az ismeretlen rögtön felé kapták a fejüket. Az alak nem is volt ismeretlen, hiszen ő volt az átkozott. A lány, akin nem hatolt át a penge, és aki le akarta Skyet ütni. A tekintete most szeppent volt, és lassan egyet hátralépett.
- Azt hittem, már sosem találsz ide – mosolyodott el a nagybátyja, aki a falhoz tolt ágyban feküdt. A hasa be volt kötve, így nem látszódtak a rajta húzódó, mély karmolások. A kezébe infúziót vezettek, a lábát pedig begipszelték. Ezek ellenére úgy tűnt, kitűnően van, legalábbis a közvetlensége és a jókedve erre engedett következtetni.
- Hannah azt mondta, hogy feladatot akarsz nekem adni – kezdte, majd a folytatást várva lehuppant az ággyal szemközt lévő barna fotelba. Egyik szemöldökét várakozva felvonta. – Nos?
- Eléggé elsietted a dolgot. Először, arra lennék kíváncsi, mi történt lent a metrónál. – Szürke tekintete érdeklődve csillant. – Néhány dolgot már megtudtam Raven-től – némi szünetet tartott és a lány felé intett -, de…
- A csuklóján hordott jelet is elmesélte? – Összehúzott szemekkel várta a választ, miközben lopva a lány felé pillantott. A tekintete riadt volt, de nem úgy tűnt, hogy rejtegetni valója lenne.
- El – bólintott Drew, és az arca egy kicsit elsötétült. – Azt is elmondta, hogy hogyan szerezte, de megkért rá, hogy ne adjam tovább.
- Egyáltalán hogy találtál rá? – Alig észrevehetően a lány felé bökött. Ő még mindig a rémültségtől nagy szemekkel nézett ki az ablakon. Nyilván attól tart, hogy visszakapja az ütést, amit Skye tarkójára mért. Továbbra is fél tőle.
- Ő keresett meg engem ma reggel. Többek közt ezért is hívtalak be, és hogy halljam a te verziódat a történtekről.
- Ugyanazt mondanám, mint ő. Nem ugorhatnánk át ezt a részt? – Unottan könyökölt a fotel karfájának, szemével a szobában repkedő legyet követte. Teljesen feleslegesnek érezte elmondani azt, amit már úgy is tud. Ezzel csak az időt húzzák.
- Ahogy szeretnéd. A kijárat ott van tőled jobbra, az ajtót majd csukd be magad után. – Néhány másodpercnyi szünetet tartott. – Melyik lehetőséget választod?

Megfordult a fejében, hogy egyszerűen csak feláll, és kisétál oda, ahonnan jött, de végül bent maradt. Gyorsan összefoglalta mindazt, ami abban a néhány órában történt vele; persze az apját kihagyta belőle, és mindazt, amiről szó volt a nem éppen baráti csevejükben. Megpróbálta elrejteni a perzselő dühöt, ami végigjárta, amikor az alakváltó arca felrémlett előtte. Remélte, Drew figyelmét elkerülte, hogy a keze ökölbe rándul. Amikor a beszámolója végére ért, a nagybátyja csak bólintott egyet. Talán egyszer, ha kérdezett valamit, de csak jelentéktelen dologról.
- Megtudtál valami újat? – kérdezte Skye, és unottan piszkálta a fotelből kiálló cérnaszálat.
- Annyit, hogy a fejed sokkal keményebb, mint gondoltam. – Halványan elmosolyodott, mintha csak a saját viccén nevetne.
- Most, hogy túljutottunk ezen, elmondanád, hogy mi a francot kéne csinálnom? – Türelmetlenül dobolt a jobb lábával az időtől megsárgult linóleumon. Félreértés ne essen, szerette a nagybátyját, de ugyanakkor most kifejezetten idegesíti, hogy nem akar rátérni a lényegre. Nem sűrűn fordul elő, hogy tiszteletlenül beszél vele, csak mostanában megtanulta, hogy a formalitás nem a legfontosabb dolog, ha esetleg valakiknek az élete múlik rajta.
- Megvédeni Ravent – válaszolta, mintha magától értetődő lenne. A lány, a neve hallatára elszakította a tekintetét az ablaktól, helyette háttal a párkánynak támaszkodott. Látszott rajta, kínosan érzi magát.
- Remélem csak félrehallottam – jegyezte meg Skye. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmi érzelmet, viszont az, hogy ilyen szerepet osztottak rá, csak még jobban felhúzta. Nem őrangyalnak specializálódott, hogy valakit szemmel tartson rosszabb esetben egész életében.
- Biztosítalak afelől, hogy tökéletesen hallottál minden egyes szót. Tudod, hogy…
- …hogy ha megölik, a lelke csakis az Alvilágra kerülne, és ha lesz olyan szerencséje, hogy a gazdája visszahívja, akkor Őrző lesz belőle. – A hangja egyre erősödött, a végén már szinte kiabált.
- Épp ezért kéne rá vigyáznod, hogy nehogy megöljék. Minél kevesebben vannak ott lent, nekünk annál jobb.
- Ha eggyel többen…
- Minden élet fontos. Úgy értem, minden emberi élet. Ha valaki igazán tudja, az te vagy.
- Ezt most ne keverd ide – sziszegte a fogain keresztül, és a karfán elhelyezkedő kezét belevájta az érdes szövetbe.
- Raven már úgy is tudja – vonta meg a vállát. Az említett a bakancsa orrát fixírozta, nem ellenkezett, nem is volt megdöbbenve. Tényleg tudja.
- Szóval ezért voltál ennyire betojva tőlem – mordult, szavait az említettnek címezve.
- Nem mondom el senkinek – mentegetőzött, a nap folyamán először megszólalva és először Skye szemébe nézve. Félt, bár közel sem annyira, mint mikor a fiú bejött a szobába. Valószínűleg a hallottak alapján sokkal rosszabbra gondolt.
- Szerinted elhinné valaki is? – Erre nem felelt, több mint valószínűnek tartja, hogy senki nem hinne neki. Azért jobban teszi, ha egy árva szót sem szól.
- Elvállalod? – kérdezte Drew, így kénytelen volt visszafordulni hozzá. A szorítása a karfán némiképp lazult, de nem engedte még el.
- Van más választásom? – sóhajtotta, és a tekintetét az égnek emelte. – Nem hinném.
- Úgy tűnik, akkor ezt vehetjük igennek.
- Inkább, majdnem igennek. – Nagyot sóhajtott, majd visszapillantott a férfira. – Csak annyit mondj meg, hogy miért pont én?
- Mert egykorúak vagytok – felelte könnyedén, mintha ez teljesen egyértelmű lenne.
- És ez azért fontos, mert legalább nem vádolhatnak pedofíliával? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Azért, mert iskolaidőben is vele lehetsz.
- Rosszat sejtek.
- Megkértem – folytatta, mintha Skye nem szólt volna közbe, csak a hangját emelte fel -, hogy intézzék el, hogy hétfőtől te is a South-Miami Középiskolába járhassál.
- Az hiszem, megint félrehallottam a dolgot – jegyezte meg ismét. Az arcára kiült a döbbenet, még ha meg is próbálta magába fojtani. Mióta az eszét tudja, egyszer sem lépett át oktatási intézmény küszöbén. Otthon tanult tavalyig, ugyanis a két tanterv rendesen eltér egymástól. Míg a rendes iskolában az izgalmasnak mondható óra az a testnevelés, addig az otthon tanultak között volt célba lövés, különféle küzdősportok, késforgatás. Persze azért az alapvető dolgokra megtanították; olvasni, írni tud, és az összes többi tantárgyhoz is ért. Még úgy tizenkét éves korában sulykolták belé a középiskolás tananyagot.
- Nem olyan vészes a suli – szólalt meg Skye ittléte idején csak másodjára a lány. – Csak bemész órákra…
- És vigyázok rá, nehogy valaki a férfi klótyóba nyomja azt az okos fejedet? – Összehúzott szemekkel meredt Ravenre, aki elpirult, és elkapta a tekintetét.
- Nem éppen erre gondoltam – motyogta a padlónak.
- És mi lesz a rajtaütésekkel? Engem csak úgy simán kihagytok belőle?
- Fogd fel úgy, hogy közülünk te végzed el a legfontosabb feladatot.
- A legfontosabb feladatot – ismételte halkan, és egyre jobban ment fel benne a pumpa. Rákönyökölt a térdére, és az arcát a kezébe temette, de így se sikerült lenyugtatnia magát. Annyit tehetett, hogy elfojtja az üvölthetnékét. – Tudod mit? Szarba az egész dologgal. Én nem fogok valaki olyat megvédeni, aki így is, úgy is meghal egy-két éven belül. – A hangja remegett, a tekintete teljesen elsötétült.
- Azt hiszem, nem fogod fel a dolog lényegét. Nincs választási lehetőséged. – Látszott rajta, hogy benne is egy időzített bomba ketyeg, ami bármikor felrobbanhat; kis híja volt, hogy nem kezdett el ordibálni. Valószínű meg is tette volna, ha nem egy kórházban lettek volna. – Vagy hogyha kisétálsz azon az ajtón, ne számíts rá, hogy vissza is jöhetsz.

Sarokba szorították. Hátradőlt a fotelben, és szótlanul meredt Drewra. A tekintetében düh keveredett az ölni vágyással. Széttárta a karját, majd egy hangos csattanással ejtette a combjára. Ebből a helyzetből nem kerülhet ki győztesen.
- Itt nem arról van szó, hogy elvállalod-e a feladatot, vagy nem – folytatta Drew –, hanem arról, hogy mennyire vagy képes betartani a szabályokat.
- Szóval arra megy ki a játék, hogy mennyire vagyok képes behódolni nektek.
- Nagyrészt igen.
- Legalább nem kertelsz.
- Nem szokásom – rándult meg a szája széle.
- Egy feltétellel elvállalom: ha élhetem a saját életemet közben. – Odafordította a fejét Ravenhez. – Elkísérlek az iskolába, napközben távolról figyellek, és haza is viszlek. De ne is számíts rá, hogy végig a seggedben leszek, vagy hogy akár barátok leszünk. A testőrös leszek, és nekem ez bőven elég.
- Nekem teljesen mindegy, hogy mit csinálsz. – Raven ledobta magát a Skye melletti bézs színű kanapéra és átkarolta a térdét. Szándékosan kiszaggatott farmeréből kilátszott a térde, amit sebek és horzsolások tarkítottak.
- Legalább egy órákra fogunk járni?- kérdezte Skye, ezúttal Drewtól.
- Lehet, hogy másoknak fel fog tűnni, de igen. Ugyanazokra az órákra fogtok járni – felelte, láthatólag sokkal nyugodtabban. Legalábbis nem nézett rá úgy, mintha most rögtön ki akarná törni a nyakát.
- Megtudhatnám, mik azok?
- Angol, kémia, tesi, spanyol, töri, matek – felelte a lány, aki idegesen piszkálta az egyik seb szélét a térdén. Mindjárt felszakad a heg, a vér összegyűlik a bőre felszínén, végül lefolyik a lábán…

Azon kapta magát, hogy a lány lábát bámulja, a hátán hideg veríték csurog végig. Gyorsan elkapta a tekintetét, ami végül a szemközti falon állapodott meg. Még mindig dühös volt a nagybátyjára. Nem várhatja el, hogy amíg ők az életüket kockáztatják, ő valamelyik halálosan unalmas órán üljön, és a füzetébe firkálgasson. Legszívesebben a falba verte volna a fejét tehetetlenségében.
- Még valami, amit tudnom kell, mielőtt elmegyek? – Felállt a helyéről és a lányra rá se pillantva az ajtó felé lépett. Ahogy már mondta is, ő csupán a testőre lesz, csak megvédi. A kapcsolatuk nem lesz baráti, sőt, még csak kedvelni sem fogják egymást, erről gondoskodni fog. Soha nem lenne képes megbízni egy elátkozottban.
- Miután hazavitted, nem kell ott maradnod.
- Mertem remélni – vágott közbe.
- Egy idős lelkész lakik a mellettük lévő lakásban, aki pusztán a fohászaival, tudtán kívül elriasztja a démonokat. Ami a hétvégéket illeti…
- Arra ne nagyon számíts, hogy én akkor is ügyelek rá. Nem fogom minden napomat arra áldozni, hogy…
- Majd Ray átveszi – szakította félbe mondanivalóját.
- Én is így gondoltam – bólintott, majd kilépett a folyosóra, és nem éppen finomkodva becsapta maga után az ajtót.

Zsebre dugott kézzel ballagott az utcán, miközben magában szidta az egész helyzetet. Ha megölné a lányt, akkor sokkal könnyebb lenne a helyzete. Elvégre is ölt már démont is, embert is, vele gyerekjáték lenne végezni.
Tedd meg – visszhangzott a fejében a mondat. Túl csábító volt, hogy figyelmen kívül hagyja. A démon része egyből megtette volna. Ha ő maga is megtenné, akkor egyértelműen behódolna neki. És megfogadta magának, hogy egész életében azért fog küzdeni, hogy ez ne történhessen meg.
Egy valamit nem értett: Drew minek akarja megvédeni őt. Mert ha eddig nem esett baja, akkor most se fog. Ha csak… Erre még gondolni is őrültség.

Éppen a Nightmare nevű szórakozóhely előtt haladt el, amikor elkezdett cseperegni az eső. Be volt zárva, egy tábla hirdette, hogy este tíz körül fog nyitni. Az embereknek csak egy átlagos pubnak látszódott, de ő jól tudta, hogy ha megpróbálna egyikük bemenni oda, hát akkor… Fogalmazzunk úgy, hogy nem emberi formában jönne vissza.
Jó pár olyan szórakozóhely van, amibe kizárólag csakis démonok járnak. A Nightmare egy középkategóriás hely, csak úgy, mint a …. A Crystal az egyik legelitebb, a Bloodbath viszont a legalvilágibb. Oda tényleg csak a leggonoszabbak járnak.

Egyre jobban kezdett esni, a végén már szakadt az eső. Az emberek esernyővel a kezükben, vagy újságpapírt a fejük felé tartva siettek valami száraz helyre. Skye-t egyáltalán nem zavarta, hogy teljesen bőrig ázik. Attól, hogy rohanni kezd, nem lesz kevésbé vizes.
Sokan hiszik azt, hogy az eső elmossa a bűneiket ebben a világban. Ő nem tartozott közéjük. Ebben a világban mindenki bűnös valamiben, és ezeket a dolgokat semmi se tudja eltüntetni. Az övéit biztos, hogy semmisem, neki már teljesen mindegy.

Sötét vigyor terült el az arcán. Ő sokkal rosszabb, mint a bűnözők, vagy a gyilkosok. Szemvillanás alatt gyilkol, ha megkérik rá, nyugodt szívvel lop, okoz szenvedést mindenkinek. Ha megbocsátást szeretne, akkor arra nyugodtan várhat.