- Már vagy két napja meg sem moccan, alig lélegzik. Valamit tenni kéne. – A beszélgetést hallotta, de csak tompán, zümmögve, mintha valaki egy darazsat tett volna a fülébe. Két nap. Kezdett magához térni, és egyúttal érezte a testében cikázó fájdalmat. A feje majd felrobbant, annyira hasogatott, a kezét mintha gombostűvel szurkálnák. Megmozdította egy kicsit a lábát, érezte, hogy ólomsúlyú. Lassan kinyitotta a szemét. Egy pillanatig csak homályosan látott, majd minden kitisztult. Körülnézett. Drew dolgozószobájában volt, tanúskodott erről a most a falhoz tolt íróasztal és szék, és a könyvespolcok a fal mellett.
- Pihenésre van szüksége. – Úgy tűnt, a nagybátyja és Hannah beszélgetnek az ajtó túloldalán. A szó róla folyhatott, de most nem érdekelte per pillanat. Minden, amit tudni akart, az az, hogy mi történt vele, és hogy került a helyiségbe, erre a fehér vaskeresetes ágyra. Megpróbált visszaemlékezni, de csak azt sikerült felidéznie, hogy az íróasztalánál ül, és kutat. Aztán sötétség, és itt találja magát.
Távolodó lépteket hallott, majd ezzel egy időben benyitottak a szobába. Drew volt az, az arca olyan nyúzott, mintha napok óta le sem hunyta volna a szemét. Odahúzta a székét az ágy mellé, majd leült, és gondterhelten figyelte a fiút. Egy ideig csönd telepedett kettejük közé.
- Mi történt? - kérdezte a hallgatást megunva a fiú. A hangja, mint mindig, most is közömbösen csengett, bár most meglehetősen erőtlenül. Még ő maga is meglepődött rajta, hogy mennyire.
- Szóval nem emlékszel - sóhajtott Drew, és az arcán aggodalom suhant át.
- Mire kéne?
- Tegnap este volt egy…- gondolkozott a megfelelő szón – Egy rohamod - folytatta.
- És az hogy lehet, hogy nem emlékszem rá? - vonta fel a szemöldökét.
- Épp ez az, hogy én sem tudom. Pedig akkor sokkal könnyebb lenne. Mi az utolsó emléked a tegnap estéről? – Előrehajolva könyökölt a térdén és fürkésző pillantásával a fiút leste. Erre egy nagyon kicsit elvörösödött, mert úgy érezte, mintha a férfi átlátna rajta, tudná minden apró titkát.
- Az hogy a szobámban vagyok, és egy könyvet lapozgatok - felelte érzelemmentesen és megvonta a vállát. Próbálta titkolni a kíváncsiságát, mivel ő nem emlékezett semmire és ki volt éhezve az információra.
- Értem. És utána teljes képszakadás?
- Csak sötétség - bólintott, és kényelmesen a falnak döntötte széles vállait.
- Nos, én is csak következtetni tudok a dolgokra. Miután befejezted az olvasást ismeretlen eredetű harag lett rajtad úrrá, és…
- Harag? - kérdezte értetlenül Skye, ahogy ismeri magát, az alatt a tizenöt év alatt, amióta él, egyszer sem volt igazán dühös, minden körülmény között nyugodt tudott maradni. Igaz néha fellobbant benne valami, de az is csak pár pillanatig.
- Amit a szobádban vezettél le. Úgy értem, porig romboltad - sóhajtotta aggódva, és összekulcsolt ujjaira pillantott. Hirtelen éveket öregedett.
- Oh. - Csak ennyit tudott kinyögni. Az, hogy ilyen állapotban látja a mentorát, őt is megrendítette. Aggódni kezdett, ami évek óta nem fordult elő. – Szóval dühbe gurultam, és szétvertem mindent, ami kezem ügyébe került?!
- Igen, vagyis nem egészen. Miután végeztél, átmentél Ethanhez, és…
- Csodálnám, ha még életben lenne - dünnyögte, de igazából nem gondolta komolyan. A férfi meg tudná védeni magát, bármi is történjen vele.
- Ami azt illeti, tényleg nem él már. Amikor rád találtam, a késedet szorongattad, ami véres volt, és Ethan már halott volt.
Skye remélte, hogy a nagybátyja csak ugratja, és nevetve megmutatja a kandi kamerát. De nem tette, ugyanolyan komolyan ült, és kénytelen volt elhinni, hogy itt nincs semmiféle ugratás.
- Ugye ez most… - Félbeszakították.
- Halálosan komolyan beszélek – felelt, a ki nem mondott kérdésre, mintha csak olvasna a fiú gondolataiban. Elkapta a tekintetét a férfi arcáról, és az ágyneműt fixírozta. Ölt már, nem is egyszer. Nem kavarja fel az a szó, hogy halál, sőt a gyilkolásban érzi igazán otthon magát. Csakhogy ez más. Ethan nem démon volt, hanem hús-vér ember, és nem tett semmit, amivel kiérdemelhette volna a halált. Szinte együtt nőttek fel, és ha még nem is látszott Skye-on, elég közel állt hozzá.
- Mikor lesz a temetés?- kérdezte, és megpróbálta kerülni a nagybátyja tekintetét. Nem mondhatta egyszerűen, hogy „sajnálom”. Egy ilyen dologért nem lehet csak úgy bocsánatot kérni. Ráadásul egy vadászt ölt meg, akikből sosincs elég.
Általában nem szoktak nagy temetést rendezni, hiszen semmi értelme nem lenne, annyian esnek el nap, mint nap harc közben. Csak elégetik a holttestet, és a hamvait szétszórják a szélben. Így hát a fiú még sosem látott egész életében igazi gyászszertartást.
- Holnap – felelte a férfi, és félig felemelkedett a székből. – Ha valami kell még, itt leszek a közelben. – Az ajtóhoz lépett, és kitárta.
- Miért pont őt?- bukott ki belőle a kérdés. Drew visszafordult a küszöbről, és úgy válaszolt.
- Sejtelmem sincs, és azt sem, hogy miért. Úgy tűnik, a démoni részed teljesen kiszámíthatatlan. – Azzal kilépett a helyiségből, és becsukta maga mögött az ajtót.
Egyedül maradt, a plafont bámulta. Az arcán nem látszódott semmilyen érzelem, nem látja szükségesnek, hogy kimutassa. Az egyszerű emberek szoktak sírni, ha valami bántja őket, vagy ha együttérzést akarnak mutatni, mikor valakivel történik valami rossz dolog. Ő csak egyszer sírt egész életében, amikor meghalt az anyja. Utána megfogadta, hogy többet nem teszi. Aki sír, az gyenge. És ő nem volt gyenge.
Lerúgta magáról a takarót, és kikecmergett az ágyból. Egy vállrándítással nyugtázta, hogy egy szál boxeralsóban álldogál, majd megpillantotta a fekvőhelye végében lévő ruhakupacot. Biztosan, Hannah készítette oda neki. Felkapta gyorsan a farmernadrágot és a kedvenc, fekete pólóját, amin egy kaszás-minta volt. Ez mindig megmosolyogtatja. Az emberek nem is hinnék, hogy kaszások léteznek, csak nem nagyon szeretik kidugni az orrukat a rejtekhelyükről. Kóbor lelkek, akik véletlenül itt maradtak a földön, és csak a démonok, és az angyalok láthatják őket. Néha, Skye előtt is felrémlik egy, de aztán gyorsan el is halványul; az emberi szeme nem engedi látni. De biztosan kijelentheti, egyáltalán nem úgy néznek ki, mint azt elképzelik. Talán csak a csuklyás köpeny stimmel.
Messziről hallotta, hogy Drew és Hannah valamin vitázik. A foszlányokból, amit elkapott, azt szűrte le, hogy a temetésről van szó. A nő azt akarja, hogy rendes szertartással, a férfi pedig démonvadászhoz méltóan, csak elégetni. A fiúnak édes mindegy volt.
Elindult felfelé az emeletre, hogy megnézze, mit művelt a szobájában. Pusztán kíváncsiságból. Amikor felért, rögtön megpillantotta az összekaristolt ajtót. Pár másodpercig farkasszemet nézett a kése nyomán maradt karcolásokkal, majd benyitott. Amint meglátta a feldúlt helységet, egy elég csúnya káromkodás hagyta el a száját. Belépett a porig rombolt helyiségbe, de megbánta; egy üvegszilánk fúródott a talpába. Mérgelődve felemelte a lábát, hogy kiszedje onnan. De most már legalább tudja a vágások eredetét, mert csakis az üvegdarabkák lehettek. Minél jobban körülnézett, annál jobban elborzasztotta a látvány. Minden, ami a múltjához kötötte, elpusztult. A családjáról készült képek csomóba gyűrve, a kedvenc zenekarairól a képek, leszaggatva. Egyedül a régi baseballütője maradt meg sértetlenül. A falakon vörös foltok, a párna szétszaggatva, mintha egy megsebzett vadállat őrjöngött volna.
Gondterhelten az ajtófélfának dőlt és becsukta a szemét. Annyi dolog volt, amire a választ kereste, és még a Sors ezt is rábízta, hogy fejtse meg, miért tette. Sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne emlékezetkiesése. Hirtelen egy kezet érzett a vállán. Drew állt mögötte, az érintéséből felismerte.
- Ezt a szobájában találtuk. – Drew elővett egy rongyba bugyolált, hosszúkás tárgyat.
- A késem - bólintott, de inkább csak magának.
- Gondoltam visszaadom - mosolyodott el keserűen és átnyújtotta. Legszívesebben eldobta volna, de helyette csak csendben átvette. Mintha az éles fegyver a vásznon keresztül égette volna a kezét. – Úgy sejtem, szükséged lesz még rá. – Halványan elmosolyodott, majd magára hagyta a fiút. Ahogy egyedül maradt, megint megkísérelt bejutni a helyiségbe. Ügyesen kerülgette a szilánkokat, hogy még véletlenül se lépjen bele az egyikbe; a nyomát a talpából szivárgó vér festette vörösre.
Amikor az ágyához ért, leült rá. A takaró darabokra volt szaggatva, de per pillanat nem érdekelte. Hanyatt feküdt rajta, a kezét a tarkója alá csúsztatta, és a plafont bámulta; az legalább nem volt foltos a vértől. Lehunyta a szemét és megpróbált emlékezni, de sehogy sem sikerült neki, mindig csak addig jutott el, hogy az asztalnál ül, és kutat az apja után. Derek gondolata nyomán csak sötét gyűlölködés maradt benne.
Kibugyolálta a pengét a vászondarabból, a fémszínű penge lapján megvillant az égnél is világosabb szeme. Megfogta a markolatot, éles szemével valami nyom után kutatott. Hirtelen fájdalom hatolt minden egyes porcikájába, a sebei lüktetni kezdtek. Minden elsötétült körülötte, és képek villantak be az agyába. Kívülről látta magát. A folyosón oson, a fegyverrel a kezében, és az arcán gyilkos, győzedelmes vigyort lát. Benyit a szobába, látja a még lélegző Ethant az egyik oldalára feküdve. Kinyújtja a kezét, látja a millió karcolást, de nem érdekli, tovább megy a préda felé. Odaért, a kezét a magasba tartja és lecsap. Látja a férfi kétségbeesett arcát, hogy kiáltásra nyitja a száját, de nem foglalkozik vele. A sötét folt a takaró alatt egyre terjeng, de még nem akar meghalni. Felszakítja a takarót, és közvetlenül szúrja belé, a hasát találja el, és kibuggyan a vér. Vér. Ahogy megérzi a pusztulás szagát egyre jobban bújik ki belőle a szörnyeteg. Még egyszer a magasba emeli a tőrt, megint lesújt. Ördögien nevet, nem érdekli, hogy felveri ezzel a házat; az áldozat arca látványáért megéri. Az utolsó csapás következik, egyenesen a mellkasába, ezzel Ethan meghal, ő győzedelmeskedik. Nincs jobb érzés ennél. Hirtelen fény gyúl a szobában, és az ajtón egy férfi lép be. Nem érdekli, ki az, őt is meg akarja ölni, elindul felé, de túl sok vért vesztett, érzi. Végül minden elhomályosodik, majd végleg sötétségbe borul.
A földön fekve találta magát, a szilánkok kényelmetlenül szúrták a hátát. Haja csurom vizesen tapadt a homlokához, ruhája úgy szintén a testéhez. Mintha kilométereket futott volna az elmúlt időben, amikor fel akart kelni, forogni kezdett vele a világ, hányinger kerülgette. Eldöntötte, hogy nem fog hányni, és óvatosan felült, a feje lüktetett, alaposan beverte a földbe. Szorosan behunyta a szemét, és megpróbálta összeszedni minden erejét. Amikor kisebb volt, ilyenkor mindig valami szépre gondolt, ahogy tanították neki, de ahogy egyre többet élt, annál több borzalmat látott, egyre többet ölt, és annak a világnak, amiben ő él, nincs jó oldala.
Amikor elmúlt a szédülése, megpróbálkozott a felállással., nem ment olyan simán, mint szerette volna; az ágyba kellett kapaszkodnia, hogy biztonságosan felhúzhassa magát. Egy pillanatra megtántorodott, majd bizonytalan léptekkel elindult a fürdőszobába nyíló ajtó felé. Kinyitotta a csapot, és hagyta, hagy folyjon a víz, ez az egyetlen olyan dolog, ami némiképp meg tudja nyugtatni. Aztán alaposan megmosta az arcát, hogy eltüntesse az izzadságcseppeket, a törölközőért nyúlt, de megakadt a szeme a tükörképén. A szeme alatt sötét karikák húzódtak és a tegnapelőtti harc nyomai rendesen meglátszottak az arcán. Igaz, az Őrző által ejtett karmolás, ami a halántékától a szája széléig húzódott, már alig látszott.
Lépéseket hallott kintről, majd kopogtak a szoba ajtaján. A járásából felismerte, hogy Hannah az.
- Bejöhetsz - kiáltotta a fiú, mire benyitottak. Kijött a fürdőből, és ahogy sejtette, tényleg a nő állt a szobája közepén. Az arcán látszott, hogy félt bejönni.
- Drew szeretne veled beszélni., nagyon fontos lenne.
- Azt nem mondta, hogy miről? – A hangneme nem volt túl kedves, sőt tiszteletlen, de nem volt abban a hangulatban, hogy jópofizzon. Nem mintha máskor szokott volna.
- Kapott egy hívást Sidéktől. Egy csapat elvadult Megszállott ritkítja…
- Hol? - vágott Hannah szavába. A Megszállottak emberek, csak beléjük költözött egy démon. Egy olyan, aki nem elég erős, hogy saját testet kreáljon magának, épp ezért elég primitívek, és kifejezetten undorítóak. Bár ez függ attól, hogy a gonosz lélek mennyi ideje van a testben, ha csak néhány napja, akkor még megvan az emberi tudata az illetőnek, nem állatiasodott el. Ilyenkor még ki lehet űzni a démont. De ha már évek óta benne van… Csak megölni lehet.
- A metrónál. Néhányan már… - Nem tudta befejezni, mert Skye kiviharzott a szobából, magára hagyva. Lesietett a földszintre, a nappaliban találta meg végül nagybátyát, éppen telefonált, közben intett a fiúnak, hogy várjon egy kicsit. Egy sötétzöld vászonzsák lógott a válláról, amiben feltehetőleg fegyverek voltak.
Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy az erek kidagadtak rajta. Már érezte, hogy milyen lesz küzdeni, és ez minden gondolatot kitaszított a fejéből. Ha valami harcról van szó, ő mindig benne van, nem csak azért, mert ő az egyik legjobb, hanem mert visszaküldheti a szörnyetegeket oda, ahonnan jöttek. Túl sokat ártottak már neki, és az egész világnak.
- Most rögtön indulunk - mondta Drew teljesen érzelemmentesen. Ez az egyik legnagyobb különbség közöttük, amíg a nagybátyja semlegesen áll hozzá a gyilkoláshoz, addig Skye megrögzötten pusztítja a démonokat. Nem mintha nem érdemelnék meg a sorsukat.
Az autóban meglehetősen meleg volt, szinte fullasztóan, és a légkondi sem működött, ez mindkettőjükre ingerlően hatott. A nagybátyja sosem szerette a méregdrága luxuskocsikat, nem akart kitűnni velük az utcán. Egyetlen egy furgonjuk van, ez a zöld Mercedes.
Skye magához vette a táskát, és beletúrt, kipakolt belőle egy katonai nadrágot és egy bakancsot. Amikor a cipőt húzta fel, Drew élesen kanyarodott be az egyik utcába, aminek következtében a fiú nekicsapódott az ajtónak.
- A francba, nem lehetne egy kicsit óvatosan? - üvöltötte el magát. A feje tompán sajgott ott, ahol beütötte.
- Legközelebb kösd be magad - mordult Skye-ra. Érezte, hogy a halántékánál lefolyik egy vízcsepp, ha nem szabadul ebből a hőségből, megbolondul. Megnyalta a felső ajkát, és éppen egy csípős visszavágásra készült, amikor hirtelen lefékeztek a metrónál. Már innen hallotta a kétségbeesett sikoltozásokat.
- Fogj egy pisztolyt és egy Türkiz Pengét és maradj mindig mögöttem - utasította keményen a férfi, majd egy tárat lökött a saját fegyverébe. A fiú követte a parancsot, de azzal nem akart megbékélni, hogy mindig mellette maradjon. Ő már nem az kisfiú, aki az első bevetésére készült. Még mindig tisztán emlékszik arra a napra.
*
Éppen Ethannal gyakorolt az edzőteremben. Skye még csak tíz, Ethan pedig tizenöt éves volt. Szeretett volna olyan magabiztos lenni, mint ő. Neki mindig sikerült pontosan a célba találnia a Desert Eagle 0.5-ével, a kisfiúnak csak épphogy súrolta a tábla szélét. Nem tudta sokáig a magasban tartani a fegyvert, az folyton lehúzta a kezét. Hirtelen Drew rontott be, az arcán látszott, hogy valami baj van.
- Scottékat meggyilkolták – zihálta, és az arcán aggodalom tükröződött. – Az alakváltó és az őrzők még mindig a házban vannak, úgy tűnik, várnak valamire.
- Mikor történt? - kérdezte Ethan, a fegyvert a kezében forgatva.
- Néhány órája. Azt mondják, minden segítségre szükség van, nagyon erősek.
Minden segítségre szükség van – ez volt az ok, hogy Skye-nak is velük kellett mennie. Nagyon várta azt a napot, amikor végre elviszik egy küldetésre. Végre a sok gyakorlás kifizetődhet, de legbelül félt is. Látott már halottakat nem is egyszer, és nem akarta úgy végezni, mint ők, még nem. Annak ellenére sem, hogy még nem tudta, ki az apja.
- Azonnal indulnunk kell - hallotta megint a nagybátyját. – Többen is veszélyben forognak.
Sietve hagyták el a házat, a fiú úgy érezte, hogy most már a démonölők közé tartozik. Elvégre is elvitték egy harcba, ez azért mégiscsak azt jelenti. Ezt fontolgatta, miközben megérkeztek a kihalt városnegyedhez.
- Rendesen fel akartalak készíteni az első vadászatodra. – Drew lehajolt hozzá, nem lehetett több huszonöt évesnél. A vállára tette a kezét és mélyen a szemébe nézett. Valahol aggodalom csillant. – Szeretném, ha mindig mellettem vagy Ethan mellett maradnál, és ne csinálj semmit, amíg nem szólok. Megértetted?
- Miért? - kérdezte panaszos hangon.
- Mert az unokaöcsém vagy, és nem szeretném, hogy bajod essen. – Egy halvány mosolyt megengedett magának, majd felegyenesedett, és parancsokat osztogatott az addig odaérkező négy embernek. Ahogy Skye figyelte az alakját, rádöbbent, hogy ő is ilyen akar lenni; magas, erős, és tiszteletet parancsoló. Ehelyett, senki sem foglalkozik vele, mert ő a legfiatalabb az egész csapatban.
Elindultak a cseppet sem bizalomgerjesztő, kétszintes raktárépület felé. A legtöbb ablak be volt törve, néhányat bedeszkáztak, néhányon pedig rácsok voltak. Mindenki a hátát a fal külső részének vetette. A fiú szíve a torkában dobogott.
- Mit keresnek itt? - hallotta a kérdést az egyik férfitől. A hátán tegez, a kezében pedig íj volt.
- Sejtésem szerint, menekültek, és itt bújtak el- felelte Drew suttogva. Bepillantott az épületbe, nem látott senkit. Intett a többieknek, akik követték őt a raktárba.
A szag förtelmes volt, rothadó húséhoz hasonlítót, és még valami keveredett vele; a halál szaga. Valahonnan csöpögött valami, valószínűleg víz. Skye vissza akart fordulni, de nem tehette. Nem csak azért, mert a nagybátyja előtte, Ethan meg utána masírozott, hanem a büszkesége sem engedte. Nem akarta, hogy gyávának nézzék.
- Ethan, Skye, ti keressétek meg a holtesteket - adott ki egy újabb utasítást a férfi. – Mi addig körülnézünk. – Odabiccentett a többiek felé.
Az épület nem egyetlen nagy helyiségből állt, hanem volt egy nehéz vasajtó, ami egy folyosóra nyílt, mögötte egy lépcső vágott utat magának a következő szinthez. Ethan elindult felfele, a fiú követte. Izzadságtól síkos kezében még mindig a pisztolyát szorongatta. Apró neszre lett figyelmes, amitől megdermedt.
- Valami gond van? - Az idősebb visszafordult a legfelső lépcsőfokról. A sötétben sokkal inkább hasonlított egy szigorú felnőttre, mint egy tizenöt éves gyerekre.
- Semmi - rázta meg a fejét, és gyorsan felsietett mellé. Remélte, hogy csak képzelődött, de a suhogáshoz hasonló halk zajt még most is tisztán hallotta. Megpróbált nem odafigyelni rá.
Egy folyosóra értek, ahol szinte teljes sötétség honolt. Skye persze rendesen látott, mintha csak nappal lenne, de Ethannak szüksége volt egy zseblámpára. Amikor a halvány fény felderengett, csak akkor folytatták az útjukat. Hol jobbra kellett kanyarodniuk, hol balra, végül az utolsó forduló után, a falak menték ajtók sorakoztak. Vasból készültek, és már vastagon fedte őket a rozsda, az egyiket kinyitották, hangosan nyikorgott. A kisfiú összerezzent az éles zajra, a füle is csengeni kezdett. Beléptek, megkönnyebbült, amikor látta, hogy a hullák nem itt vannak. Dolgozószoba volt, akkora, mint a nagybátyjáé, de közel sem olyan barátságot. A csupasz kőfalak hidegséget árasztottak, csak egy asztal, egy szék és egy könyvespolc volt bent. Nyilván, az illetőnek ennyi is elég volt.
Bekukkantottak a következőbe, abban egy ágy volt, holttestek sehol. Tovább mentek, Skye egyre élesebben hallotta a suhogást. Hirtelen lágy szellőt érzett a karján, mire mindketten egyszerre torpantak meg. Hallotta a tulajdon szívverését.
- Mi volt ez? - kérdezte, és megpróbálta elfojtani a hangjában lévő remegést. Nem járt sok sikerrel.
- Nem tu… - Nem tudott válaszolni a kérdésre, mert hirtelen valami leesett, vagy inkább leugrott a plafonról, és oldalba vágta. Nekicsapódott a falnak, és elterült a földön. Skye nem tudott megmoccanni a jeges rémülettől, egy Parazitával nézett farkasszemet. Pont úgy nézett ki, mint amivel Ethan mindig is ijesztgette, négykézláb járt, ujjai borotvaéles karmokban végződtek, a csontjai át- átszúrták sötétzöld bőrét, ami nyálkától csillogott. A szeme csak két üres lyuk volt, a szájából agyarak villantak elő, ahogy vicsorított. Találó neve volt, Parazita. A pokolban is csak annak tartják, ezért is tessékelik ki őket folyton.
Egy hang ordított el a fejében: Fuss! És így is tett, ott hagyta a másik fiút a földön fekve, és teljes erejéből rohanni kezdett. Hátra-hátranézett, és látta, hogy a lény ugyanúgy követi. Minél kétségbeesetten futott, annál közelebb érezte a szörnyeteget magához. Zsákutcába érkezett. Megfordult, és nekilapult a falnak a Parazita lelassított, de még mindig közeledett felé. Skye maga elé tartotta a pisztolyát, és lőtt. A golyó a szörny lábába fúródott, mégsem halt meg tőle, helyette inkább hatalmas lendületet vett, és nekiugrott a fiúnak. Elterültek mindketten a földön, a szörny a mellkasán állt, a karmaival erősen belekapaszkodva a puha bőrbe. Felkiáltott, és kétségbeesetten próbálta lefejteni magáról, mikor a Parazita a torkához kapott, de ő gyorsabb volt, és a kezét odarántotta, így abba mélyesztette a fogait. A meleg vére végigfolyt a karját, a könyökén, végül a ruhájára. Eszméletlen fájdalmat érzett. A lény furcsa torokhangot hallatott, mintha csak nevetne. Az ő karmaiból senki sem szabadulhat, gondolhatta.
A színek, és formák kezdtek összefolyni a szeme előtt, túl sok vért vesztett, állapította meg. A szörnyeteg ismét megpróbálta átharapni a fiú torkát, de ezúttal a vállába mart bele, így újabb fájdalom söpört rajta végig. Meg fog halni, ebben biztos volt. Behunyta a szemét, miközben arra gondolt, találkozni fog az anyukájával, és így valamivel elviselhetőbb volt a gondolat. Csak azt sajnálja, hogy egy démont sem ölhetett meg.
A Türkiz Penge úgy rémlett fel előtte, mint egy lázálom képe. Felpattant a szemhéja, majd letekintett a zsebére, amiből a fegyver kékes vége félig kilógott. Ép kezével érte nyúlt, azt sem bánta, hogy a Parazita véresre karmolja a sértetlen részeket. Megragadta, és minden erejét összeszedve a lény hasába szúrta. Éktelen visítás töltötte be a folyosót, a démon szájából sárszínű, sűrű folyadék bugyborékolt fel, amitől Skye ruhája ragacsos lett. Aztán a szörny nem mozdult többé.
Egy ideig csak a saját lélegzetét hallotta. Kezdett minden sötét lenni, de ennek ellenére tovább küzdött. Kimászott a Parazita holtteste alól, ami már porladásnak indult. Többre nem maradt az erejéből, de utolsó képként egy férfi maradt meg benne, aki fölé hajolt, és csak mosolygott. Aztán minden fekete lett. Akkor látta legelőször az apját, és máris gyűlölte.
2010. június 29., kedd
2. fejezet
Bejegyezte: Judy dátum: 11:45 5 megjegyzés
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)